Szössz

Na, elkezdtem újraírni, eddig ennyi van belőle :) Még nem nézte át lektorom meg semmi, szóval ez még a nyers változat, de gondoltam, megmutatom nektek. Mit szóltok? Persze nem igazán lehet megítélni ebből a kis rövidke részletből, hogy mennyit fejlődtem, de szerintetek fejlődtem?

Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány, akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…? Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg alakja.

Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott, kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.

Hirtelen felindulásból szélesre tárta az ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak. Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül csinálta, ám nem kapott választ.

Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége, mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De most nem ő volt a soros.

Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn, és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult. Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.

Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte, összehozza őket a sors.  

Márványváros kis városka volt, ám az azt körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltévedt; sokkal inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben látták őt utoljára. Azaz itt.

Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent, és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?

- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert, egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi barnával keveredve. De Lüdvické teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül lenyűgözte.

- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.

- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem varázsoltak. De a kastélyban élek.

- Ó…! De… ezt nem értem. – ráncolta össze Alice a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!

- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú, majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic J. Ambrose.

- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J” a nevedben?

- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját. 

- Akkor Vicknek foglak szólítani! Hívhatlak Vicknek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.

- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked megengedem.

- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! – húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.

- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.

- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicket, de nem merte. Még sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.

- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson! – kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.

- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.

- De miért bántanak?

- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve azok, akiket máshová nem fogadtak be.

Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.

- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.

Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.

- Tudod! Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király… - kezdett bele Alice a kis versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól, hogy elveszik tőle.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét.

- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. – Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.

- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.

Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető hangon belekezdett a versbe:

 - Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király,

ki megnyert sok harcot, és nem ismerte a kudarcot.

Palotájának messzi földről csodájára jártak,

ám szívét elemésztette a bánat.

Elrabolták egy szem lányát az éj leple alatt

kit tiszta szívéből szeretett, és most egyedül maradt.

„Királyságom fele és a lányom keze jár annak, aki megtalálja!”

- szólt imígyen, és bezárkózott a palotájába.

Rá egy hétre egy nemes ifjú jelent meg nála,

aki egy csillogó maszkot nyújtott át neki,

aminek nincsen párja. „Köszönöm az ajándékot, de mit

kezdhetnék vele? Nekem a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Ez nem akármilyen maszk, és fájó szívvel válok meg tőle,

de nincs szükségem többé rá, így átruházom önre.”

„Miben rejlik a titka, és miért nincsen párja?”

„Húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és tiszta szívéből kívánta:

„Reggelre kerüljön meg lelkemnek virága.”

Mikor másnap kinyitotta a szemét, lánya ott állt előtte

nagy volt a vigadalom, és a király a szavát nem szegte.

Királysága felét és a lánya kezét az ifjúnak adta,

kit örökre lekötelezett a nagy hála.

Sokáig éltek, boldogan, békében,

és mindhalálig megőrizték a titkot a szívükben.