2014. december 9., kedd

Díj

Sziasztok!

Kaptam egy díjat Sayaa B-től, a Bűvös vizeken tehetséges szerzőjétől (tessék olvasni :3) 
Nagyon szépen köszönöm neki! :) Továbbküldeni nem fogom viszont, mert nem sok blogot olvasok.

Szabályok:
- Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
- Írj magadról 10 dolgot.
- Válaszolj a 10 kérdésre.
- Tegyél fel 10 kérdést.
- Küldd tovább 10 embernek.

10 dolog magamról:

1. Volt egy nyulam és egy szakállas agámám.
2. Most egy vörös macskám van, vagyis, nem az enyém, hanem szomszédé, de mindig átjár, és a szobámban alszik, a radiátoromon. :$
3. Legszívesebben a 19. században élnék.
4. Imádom a teákat, kész gyűjteményem van belőlük itthon. 
5. Loki és Thor a két kedvenc Marveles karakterem.
6. Szeretem az animéket.
7. Luna a becenevem.
8. Rajongok a régies dolgokért.
9. Szeretem a kalapokat, sapkákat.  
10. Mindenki mást mond a szemem színére  Van benne kék, zöld és szürke is. 

Kérdésekre a válaszaim:

1. Mi volt az első könyved, amit olvastál?
Nem emlékszem már rá. 

2. Mióta blogolsz?
2012 óta.

3. Miért kezdted el?
Hogy eljussanak másokhoz is a műveim.

4. Mi a kedvenc állatod?
Szurikáta és a róka :) De a macskákat, kutyákat, görényeket is szeretem, ahogy minden állatot. 

5. Mi a kedvenc sorozatod/filmed/meséd?
Sorozatot nem nézek, nicns türelmem hozzájuk. De a Simpson családot és az Agymenőket nagyon bírom :) Na meg a Trónok harcát. 
Filmek - a teljesség igénye nélkül - Operaház fantomja, Tim Burton filmjei (különösen: Ollókezű Edward, Nagy hal), Vándorló palota, Thor, MirrorMask, Postamester, Holdhercegnő, Repo the genetic opera, Amelie csodálatos élete, Faun labirintusa, Csillagpor. Mese: (most direkt nem írok animéket): Bátor a gyáva kutya, Coraline, Anasztázia, Szépség és a szörnyeteg, Max és Mary. 

6. Szerinted mi a legjobb és a legrosszabb tulajdonságod?
Legjobb: őszinteség. Legrosszabb: hirtelen haragú.

7. Szoktál emlékezni az álmaidra?
Nem mindig.

8. Ki a kedvenc bloggered/bloggerinád?
Nem annyira követem nyomon a blogokat.

9. Ha elolvasol egy történetet, írsz hozzá véleményt? Miért?
Mivel nem igazán vagyok benne blogos körökben, ritkán is olvasok történeteket. De ha olvasok, írok véleményt, mivel tudom, mennyit jelent, és milyen jó érzés visszajelzést kapni.

10. Ha bármilyen varázslény lehetnél, mi lennél?

Nem lennék. 

2014. december 1., hétfő

1. fejezet: A léghajócirkusz

Kedves olvasóim! (nem, csakazértsem foglak titeket semmilyen "cuki" néven szólítani, [[tündérbogyóim, és társai]] nem a stílusom, bocsi'^^ ) 

Nos, mint látjátok, megérkezett az új fejezet, amiben ismét Alice kap szerepet, aki tiszteletét teszi egy léghajócirkuszban.  Ezért is ez lett a fejezet címe (mily' meglepő.) Még egy képet is hoztam nektek, szerintem nagyon szép (lila *-*)
Na, de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, és köszi Dinek és Faithnek, hogy írt az előző részhez! Nagyon aranyosak vagytok :) Illetve mindenkinek jár a köszönöm, aki elolvasta, és aki ezt is el fogja olvasni! :) Reménykedem abban, hogy ezúttal is megtiszteltek a véleményetekkel. :3



Tíz év. Tíz év telt el azóta, amióta Alice és Lüdvic utoljára találkoztak. Alice feladta a reményt, hogy valaha is látni fogják egymást, de gondolt a fiúra. Az együtt töltött kellemes órákra, a beszélgetéseikre, önfeledt mókázásaikra. Sokat tűnődött azon, vajon mi történhetett vele, sőt, még a kastélyhoz is elmerészkedett jó néhányszor. De egyszer sem talált ott senkit. Még sohasem volt olyan jó barátja, mint Lüdvic, pedig akadtak pajtásai, főként fiúk. A vele korabeli lányokat nem sok minden érdekelte az ellenkező nemen kívül, és irigykedtek rá, amiért őt befogadták maguk közé. Összesúgtak a háta mögött, megjegyzéseket tettek a külsejére. A szigeten egyedül Alice-nek volt vörös haja, és emiatt rosszmájú pletykák terjengtek róla és a családjáról. Alice szégyellte a haját, ezért rövidre vágta és sapkák, kalapok alá rejtette. A szülei, testvérei nem igazán törődtek vele, és gyakran éreztették, hogy csak kolonc a nyakukon. 

Emiatt Alice már tíz évesen elhatározta, hogy ha majd „nagy” lesz, elszökik, és beáll a híres nevezetes léghajócirkuszba. Járt már benne, és teljesen elbűvölték az ott látottak. Azóta szorgalmasan gyakorolt – betanult kártya - és egyéb trükköket, de magától is kitalált néhányat. Ezzel kereste a kenyerét – kiállt a térre, és előadta műsorszámait. Mindig nagy sikert aratott velük, bár nem keresett túl sokat. A szigeten élők meglehetősen szegények voltak.  De most végre alkalma nyílt arra, hogy megmutassa önmagát a cirkuszban, ugyanis ezúttal ismét eljött Márványvárosba a társulat. Alice mindent összepakolt, amire úgy vélte, szüksége van. Írt a családjának egy levelet, amiben csak annyit közölt, hogy elszökött, de ne aggódjanak érte. Bár biztos volt abban, hogy tényleg nem aggódnak, sőt inkább örülnek annak, hogy elment. Eggyel kevesebb éhes száj.

Alice a léghajócirkusz bejárata előtt állt, és csillogó szemmel nézte a járművet. Hatalmas volt, girbegurba, élénk színekre festett tornyokkal és zászlókkal. Oldalára égitesteket pingáltak. Amikor végre sorra került – majdnem az összes, megtakarított pénze ráment a jegyre –, belépett a cirkuszba. Egy hosszú, ködös folyosó fogadta, ahonnan újabb folyosók és ajtók nyíltak. Különös, kissé szomorú zene szólt egy verkliből, és tarkabarka ruhákba öltözött bohócok kínálták portékájukat. A mélylila-orgonaszínre festett, csíkos falakon pillangókról készült festmények díszelegtek. Olyan élethűek voltak, hogy Alice-nek muszáj volt hozzáérnie. Ám legnagyobb döbbenetére, ahogy elkezdte közelíteni a kezét, a pillangó felrepült.

Mivel nem volt ráírva az ajtókra, milyen előadások zajlanak bent - csak az, hogy az előadások ideje alatt zárva vannak kívülről -, találomra benyitott az egyiken. Szerencséje volt – nyitva találta.

A kör alakú, aprócska teremben kékes színnel derengő félhomály uralkodott, és egy tizenéves fiú ült a porondon egy nagy párnán. Magas, vékony fiúcska volt, hátrafésült, fekete hajjal, sötét öltönyben. Az üléseket puffok szolgáltatták, és Alice helyet foglalt egy középkorú hölgy mellett. Már csak három ülőhely volt szabadon, de nem jött senki, így kezdetét vette a produkció.

- Mesém egy ifjúról fog szólni, aki a vágyak maszkját kereste – kezdett bele a fiú az előadásba, és ahogy ezt kimondta, egy férfialak derengett fel előtte a semmiből. Alice a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy döbbent kiáltást. Izgatott sutyorgás támadt a teremben, és zavartan ide-oda kapkodták a fejüket az emberek, kutatva a jelenés forrását. Az alak eközben elindult, és újabb képek vetültek fel, ahogyan a fiú tovább folytatta:

- Kereste, kutatta, a világot bejárta, de nem akadt a nyomára. Egy nap azonban egy ajtó jelent meg előtte, amin ő belépett, és egy különös helyen találta magát. – A férfi így tett, majd egy tenger képe derengett fel a terem falán, amely különféle tárgyakat sodort a partra. A nap lemenőben volt, de a hold fényesen izzott a horizonton. Szokatlanul nagynak tűnt, és az udvara bíbor színnel sejlett. Alice hihetetlenül gyönyörűnek találta, és elragadtatottan felsóhajtott. – Egy helyen, a karmazsin égbolt alatt, egy helyen, hol meglelsz mindent, ami elveszett. – A férfi kutatni kezdett a tárgyak között, de mindegyiket félredobta. Ám ekkor egy fényes maszk került a kezébe, amire felderült az arca. – A férfi meglelte a maszkot, mit oly régóta keresett, de hogy mi lett a sorsa, az a homályba veszett. – Az alak eltűnt a tengerrel együtt, és néma csend ereszkedett a teremre. Alice azon tűnődött, mi lehet a fiú titka. Hogy képes megeleveníteni a képeket? Ez is olyan adottság, amilyen neki van…?

De nem maradt ideje gondolkozni ezeken a kérdéseken, mert a fiú egy újabb történet mesélésébe kezdett. Egy hajón dolgozó hegedűművészről szólt, aki mindennap éjfélkor eljátszotta kedvesének a kedvenc dalát. Ám a férfi a habok közé veszett, de szelleme visszatért, és folytatta a hagyományt, egészen szerelme haláláig. Alice-t rendívül meghatotta a történet, és Lüdvic jutott eszébe róla valami miatt. Vajon ő is gondol rá…?  

A fiú még egy történetet elmesélt-ezúttal a lány kedvenc versét szavalta el az elrabolt királykisasszonyról. Az előadás végén megköszönte a figyelmet, és az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a teremből. Alice azonban maradt – beszélni akart a fiúval. Amikor kettesben maradtak, odalépett elé, és megszólította:

- Én csak… szeretnék gratulálni, és elmondani, mennyire lenyűgözött a produkció.
- Kö… köszönöm – sütötte le a fiú a szemét, és elpirult. Látszott rajta, mennyire zavarban van: tördelte a kezét, és a sarkán billegett. Valószínűleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy odamennek hozzá előadás után. Alice elmosolyodott; nagyon aranyosnak találta a fiú reakcióját, és legszívesebben megölelgette volna.

- Hogy csinálod? – szegezte neki a lány a kérdést.
- Ezt… nem mondhatom el. Sajnálom – nézett fel rá a fiú őszintén a nagy kék szemével.
- Ó, nem, nem, én kérek elnézést! Bocsánat, amiért faggatlak. Akkor megyek is! – integetett neki Alice. A fiú félénken visszaintett, és enyhén meghajolt. A lány távozóban még rámosolygott, és kilépett az ajtón. Sajnálta, hogy nem kapott választ, bár a helyében ő sem mondta volna el a titkát.

Egy újabb, az előzőnél nagyobb terembe nyitott be, ahol egy fekete öltönyös, cilinderes férfi állt, aki bűvész trükkökkel szórakoztatta a közönséget. Azonban ő – a közönséges bűvészektől eltérően –, nem a kalapjából, hanem a levegőből varázsolt elő virágcsokrokat, amiket a nézők közé dobott. Az előadás csúcspontján virágeső kezdett el hullni a mennyezetről. Alice-nek tátva maradt a szája döbbenetében. Ezek után még sok, különösebbnél különösebb szobát látogatott meg, de nem maradt az összesre ideje. A különböző helyiségekben különböző előadások zajlottak: látott kígyóembereket, artistákat, pantomimeseket, mágusokat, akik olyan hajmeresztő trükköket hajtottak végre, hogy Alice csak kapkodta a fejét. Valami miatt úgy érezte, hogy ez a cirkusz nem egy közönséges cirkusz. Az előadók olyan játszi könnyedséggel adták elő elképesztő számaikat, mintha mi sem lenne természetesebb a világon.

Alice elvesztette időérzékét. Azt hitte, legfeljebb csak másfélóra telt el a belépése óta, ehhez képest épp akkor ütött tízet a Márványváros főterén álló toronyóra. Ezek szerint több mint négy órát tartózkodott bent.

Az előadások véget értek, és az emberek elkezdtek kifelé vonulni a cirkuszból. Mivel neki feltett szándéka volt maradni, ezért elbújt egy kellékes szekrényben az emeleten. Léptek hangjai ütötték meg a fülét, és feszülten várt, hogy elhaljanak. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és nekivetette a hátát a szekrény falának. A következő pillanatban hangos reccsenést hallott: a hátlap kidőlt vele együtt, és ő egy szobában találta magát.
Sajgó háttal feltápászkodott, és szemügyre vette a helyiséget. A fal mentén faragott szekrénysor állt, polcain különféle tárgyakkal. Egy ágy árválkodott közvetlenül az ablak alatt, amit félig eltakart a plafonról lelógó, különböző anyagokból összevarrt függöny. A mennyezetet kacskaringós mintákkal díszített selyem fedte be, ahogy a falakat is.
Alice fölkelt a földről, és visszatette a hátlapot.

Előhúzta a játéknyulát a táskájából, majd levette a cipőjét, és ráfeküdt az ágyra. Az állatkát magához szorította, és állig betakarózott a dohszagú pokróccal. Még sohasem aludt egyedül, és magának sem akarta bevallani, de félt. Ahogy ott feküdt az ágyon, távol az otthonától, elbizonytalanodott a jövőjét illetően. Hogy fogják fogadni őt? Felveszik a cirkuszba, vagy rögtön kirakják az első megállónál?
Ezekbe a kérdésekbe most gondolt bele igazán, eddig nem mert foglalkozni velük, mert akkor már az elején visszafordult volna.

Lelkesedése alábbhagyott, de nem hátrált meg. A tényt, hogy kiteszik egy mező kellős közepén, kevésbé találta riasztónak, mint azt, hogy a szigeten kell leélnie az életét.
Kisvártatva lecsukódtak a szemei, és álom nehezedett pilláira.
Reggel arra ébredt, hogy egy férfi ül az ágya szélén, és bámulja őt. Riadtan összerezzent, és védekezőn maga elé kapta a játéknyulát.

- Bocsánat, kisasszony! Nem akartam megijeszteni – szólalt meg az idegen. Alice lassan leeresztette a játékot, és szemügyre vette az alakot. A férfi legfeljebb öt évvel lehetett idősebb nála. Hullámos, barna tincsei égszínkék szemébe hulltak, és arcára ráfért volna a borotválkozás. Barátságosan mosolygott a lányra, aki kezdett megnyugodni.
- Én… én kérek bocsánatot, amiért betörtem ide, csak… – csuklott el a hangja, hirtelenjében nem tudta, mit mondjon.

- Nem történt semmi baj, Vöröske – vigyorodott el a férfi, amire Alice elpirult. Sohasem szerette, ha a hajára tesznek utalásokat.
- Van nevem is! Alice Desmond – mutatkozott be némileg bosszúsan. Mit képzel magáról ez az alak, hogy csak úgy „levöröskézi?!”
- Az enyém Benjamin – felelte a férfi kurtán. – Nem akarok tolakodó lenni, de szabadna tudnom, mit keres itt?

- Én csak… Elszöktem. Én is itt akarok dolgozni!
- Ez ügyben nem én vagyok az illetékes, hanem a cirkusz igazgatója. Egyébiránt nagy szerencse, hogy itt húzta meg magát. Rajtam kívül senki sem használja ezt a szobát, és én is csak azért, mert itt tárolom azokat a dolgaimat, amik nem férnek el nálam.
- Ugye itt maradhatok? – kérdezte meg Alice, és remélte, kedvező választ kap.
- Ha szeretne. Ne aggódjon, nem fogom leleplezni önt.
- Köszönöm. De miért segít nekem?
- Nincs oka – vonta meg a férfi a vállát. Alice látta az őszinteséget a szemében, és elcsodálkozott. A legtöbb ember nem tett semmit puszta szívjóságból, de ez a férfi különbözött tőlük.
- Ön is fellépő? Nem láttam semelyik szobában… Bár igaz, nem mentem be mindegyikbe.
- Úgy nézek ki, mint egy fellépő…? – vigyorodott el Benjamin. – Hm, ez hízelgő, mindazonáltal én csak egy egyszerű karbantartó vagyok. De tudok csavarhúzókkal zsonglőrködni! – kacsintott rá a lányra, aki felnevetett. Igazán kedvesnek és szellemesnek találta a férfit, és valami miatt ösztönösen megbízott benne.
- Esetleg… el tudna kísérni az igazgatóhoz?
- Jöjjön – biccentett a férfi, és elindult. Alice a nyomában haladt, és hamarosan odaértek a cirkuszigazgató irodája elé.
- Nos, itt volnánk. Sok sikert! – mosolygott rá Benjamin biztatóan, és otthagyta a lányt.

Alice egy darabig tétovázott az ajtó előtt, de aztán összeszedte minden bátorságát és bekopogott.
- Szabad! – szólt ki egy mély hang. A lány remegő kézzel benyitott.
Az igazgató köpcös, negyvenes évei elején járó férfi lehetett, és elegáns öltönyt viselt. Egy jókora bőrfotelben terpeszkedett a bükkfa asztala mögött. Épp írt valamit, de amikor Alice megjelent az ajtóban, felnézett. A lány elindult felé, ám megbotlott a saját lábában, és kis híján hasra esett. Zavarában fel sem mert nézni, és majdnem elsírta magát. Hogy lehet ilyen szerencsétlen? 

- Bo… bocsánat – szabadkozott vörös fejjel.
- Ejnye, ejnye, kicsi lány! Nézzen a lába elé! - dorgálta a cirkusz igazgatója, és rosszallóan nézett rá.
- Sajnálom... Véletlen… - hebegte megsemmisülten Alice.
- Gyorsan, ki vele, mit akar. Nincs most időm erre - hadarta az igazgató ingerülten, és türelmetlenül lepillantott az előtte fekvő papírra. Valószínűleg munka közben zavarta meg Alice, és ettől még kellemetlenebbül érezte magát. Zavarában a kezét tördelte és harapdálta az ajkát.
- Hát… Én igazából… Szeretnék belépni a cirkuszba - szólalt meg a lány vékonyka hangon, és összehúzta magát. Rettegett az esetleges visszautasítástól.
Az igazgató pár másodpercig döbbenten nézett a lányra, majd öblös nevetésben tört ki.
- Ön? Cirkuszba? - mérte végig Alice-t felhúzott szemöldökkel. - Mint mi?! - gúnyolódott, amire a lánynak könny szökött a szemébe.
- Mint bűvész - motyogta csalódottan, és lesütötte a szemét. Úgy érezte, mint akit gyomorszájon rúgtak.
- Bűvész? - hüledezett az igazgató, és még harsányabb nevetésbe kezdett. - Bűvész…?! Ilyen külsővel és föllépéssel legfeljebb vásári bohóc lehet!
- Vásári bohóc - nyögte ki Alice szomorúan. - Értem.
Az utolsó szót szinte már csak lehelte maga elé, annyira elkeserítették a férfi szavai, aki látszólag észre sem vette, hogy ennyire beletaposott az érzéseibe. Alice torkát fojtogatta a sírás, de nem akarta megadni az igazgatónak azt az örömöt, hogy elbőgi magát előtte, ezért sarkon fordult, és futásnak eredt.

Nem látott semmit a könnyeitől, annyira zokogott, de csak rohant tovább vakon.
- Alice! - kiáltott utána valaki. - Alice!
A lány megállt, és szembefordult a hang forrásával.
- Benjamin!
- Mi a baj, Alice? - kérdezte szelíden a fiú.
- Én egy… egy vásári bohóc vagyok... - nyögte ki a lány, és felzokogott.
- Kérem, nyugodjon meg. Üljünk le - karolta át Benjamin Alice vállát, és kerestek egy üres szobát, ahol helyet foglaltak.
- No, ne sírjon! Hallja? Még nincs semmi sem veszve! - próbálta meg vigasztalni Benjamin.
- Vásári... bohóc… - Alice csak ezt a két szót hajtogatta. Nagyon a szívére vette az igazgató szavait. Még sohasem tapostak így bele a lelkébe, pedig gyakran gúnyolódtak rajta. De nem is igazán a szavak bántották, hanem a durva visszautasítás, amiben részesült.
- Parancsoljon - nyújtott át a férfi egy zsebkendőt a hüppögő lánynak, aki hálásan elfogadta, és megtörölte az arcát. Össze kell szednie magát!
- Köszönöm - nézett rá Alice hatalmas, kisírt szemmel.
- Mi történt?
- Kinevetett… Azt mondta, csak vásári bohócnak lennék jó… - akadt el a lány szava, és eszébe jutott Lüdvic. Megígérte neki, hogy nem fog sírni, ezért gyorsan megtörölte ismét az arcát, és próbálta visszafojtani a könnyeit. Hamarosan sírása szipogássá szelídült, és mélyen, szaggatottan felsóhajtott.

- Semmi oka szomorkodásra! Sokan kezdték vásári bohócként. Nézzen csak meg engem! Én például cipőpucoló voltam, és még annak is csapnivaló. Most pedig egy világhírű cirkusznál dolgozom, mint… mint karbantartó. – Benjamin összeráncolta a szemöldökét, majd legyintett. – Khmm… Tudom, ez nem a legjobb példa – vakarta meg zavartan a tarkóját, amire Alice szomorkásan elmosolyodott. – De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne hagyja veszni az álmait!
- Igaza van – biccentett Alice lassan, belátta a férfi szavait. – Nem hagyom magam! De mégis, mitévő legyek? Kidobott! - tárta szét a karját a lány tanácstalanul.
- Találunk megoldást, ne aggódjon – mosolygott a férfi a lányra. – Most pedig menjen, és pihenje ki magát. Hozok önnek reggelit.
Alice hálás mosollyal viszonozta a férfi kedvességét, és visszament a szobájába. Talán még sincs minden veszve.