2014. október 17., péntek

Legyél a hercegem! - 1. fejezet


Adott egy lány, aki királylánynak képzeli magát, és adott egy jóképű bányamunkás, aki rossz helyen van rossz időben. A lány a fejébe veszi, hogy a fiú valójában az ő hercege, amit készen áll neki bebizonyítani. 

A történet a Karmazsin égbolt alatt világában játszódik, de az is megértheti, aki nem olvasta az eredeti sztorit. Majd egy ponton kapcsolódni fog a végleges változathoz, ez az előzmény, ami nem lesz benne. Amolyan ujjgyakorlatként írom, illetve hogy jobban megismerjük őket és magát a világot.


Kaley semmit sem bízott a véletlenre. Mindent gondosan megtervezett előre, és a körülmények a terveinek megfelelően alakultak. Egy torony tornácán állt, könyvvel a kezében, miközben vágyakozón a Holdat bámulta. Szíve torkában dobogott, annyira izgult. Hosszú, hosszú ideje várt már erre, és most végre eljött a pillanat – vágya beteljesül, és minden helyreáll. Valósággal sugárzott-még sohasem érezte ilyen boldognak magát. Álma valóra válik, és mostantól örök boldogságban fog élni Vele - Vele, a hercegével. Sok éven át hasztalanul kereste, de sohasem adta fel a reményt.
A legszebb öltözékét húzta fel az alkalomra-egy mályvaszínű, fodrokkal díszített selyemruhát. Ő maga hímezte ki apró csigamintákkal és csillagocskákkal. Leért egészen a földig, eltakarva rózsaszín lakkcipőbe bújtatott lábát. Gyönyörűnek érezte magát, és biztos volt benne, hogy a hercege nem fog tudni ellenállni neki, ha meglátja. A biztonság kedvéért azért tett némi pirosítót az arcára, és mogyorószín szemét kihúzta fekete ceruzával. Meg akarta kímélni magát a csalódástól, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy ne maradjon ezúttal is hoppon.
Türelmetlenül ránézett az órájára-éjfél lesz tíz másodperc múlva. Szíve hevesen zakatolt izgalmában, tenyere izzadt, és fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon eljön a hercege? Ki ő, hogy néz ki, szeretni fogja őt örökkön örökké? Mit fog gondolni róla?
Megválaszolni a kérdéseket viszont nem maradt ideje, mert a mutató elütötte az éjfélt. Mély levegőt vett, majd tekintetét a könyvre szegezte.
- „Jöjj el értem, hercegem, apaszd el könnyeimet, ez az éjszaka a mienk, hozd el szerelmedet.”
Kaley hangja ünnepélyesen csengett, és amint elhalt ajkán az utolsó szó, várakozón felnézett.
Vajon eljön a hercege…?

Kipirult arccal, izgatottan várt, miközben kecses ujjaival a kőtornácon dobolt. Tekintetét a kissé düledező lépcsőre szegezte, egy pillanatra sem véve le róla szemét. Hosszú percek teltek el, és egyre türelmetlenebbé vált. Már kezdte feladni a reményt, amikor visszhangzó léptek hangja ütötte meg fülét. Ez ő! A hercege.
Gyorsan elővette zsebéből a kör alakú kistükrét, megigazgatta a haját, és lesimította a ruháját. Igen, így tökéletes lesz.
A léptek egyre közelebbről hallatszottak, majd egy alak tűnt fel a boltív alatt.
Kaley lélegzete elállt, és lába földbe gyökerezett, ahogy megpillantotta. Nem egészen erre számított.
A fiú a húszas évei elején járhatott, és a lány várakozásával ellentétben nem viselt se palástot, se koronát. Sőt, még csak „rendes” ruhát sem. Szakadt ingét és nadrágját koszfoltok szennyezték, arca szurtos volt, és a hajára is ráfért volna egy alapos mosás és vágás.
Mindent összevetve, nem úgy festett, mint egy herceg. De attól még az! Annak kell lennie…
- Hát eljöttél, hercegem? – szólalt meg Kaley végül, és tett egy bizonytalan lépést a fiú felé.
- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz?! – ripakodott rá a fiú, és úgy nézett rá, akár egy eszelősre.
A lány a szája elé kapta a kezét – mindenre számított, csak ilyen modortalan fogadtatásra nem.
- Mégis… mégis hogy beszélhetsz így velem, a király lányával?! Hát nem tanultál jó modort?
- Nem vagyok herceg! – kérte ki magának a fiú. Kaley tekintete hosszasan elidőzött rajta. Öltözete és koszos arca ellenére meglehetősen jóképű volt, és kifinomult vonásai arról árulkodtak, hogy nemesi vér csörgedezik az ereiben. A lány megkönnyebbülten felkacagott, majd közelebb lépett hozzá, és szégyenlősen pislogott fel rá.
- De, igen! Te vagy az én hercegem – ölelte át esetlenül. Büszke volt magára, hogy nem hallgatott az első megérzésére, és arra gondolt, hogy ez biztos egy próba volt. De ő átlátott az álcán, és most elnyeri jutalmát!
- Hányszor mondjam még el? Nem. vagyok. herceg! – tolta el magától a lányt. Kaley szemében bizonytalanság jelent meg. Talán tévedett, és mégsem az…?
- De hát az lehetetlen…! – nézett fel a fiúra csalódottan. – Hisz mindent úgy csináltam, ahogy a könyvben van…
- Miféle könyv?
- Ez! – húzta elő a lány a hímzett tarisznyájából a kis kötetet. Rá cirádás betűkkel a „Holderdő meséi” címet írták.
A fiú döbbenten nézett hol a könyvre, hol a lányra, majd kitört belőle a nevetés.
- De hisz ez egy mesekönyv!
Kaley visszasüllyesztette a könyvet a táskájába, és durcásan összefonta a karját maga előtt. Dühös volt a fiúra, amiért kineveti, mikor elképzelése sincs arról, milyen fáradtságos kutatómunkát végzett!
- A mesék igazak! Bebizonyítom! – erősködött dacosan.
- Na, azt megnézem! – vigyorgott a fiú. – Hát rajta, bizonyítsd be!
- Csókolj meg! – parancsolt rá a lány zavartan, ám határozottan. A mesékben ez mindig be szokott válni. A fiú bizonyára elvesztette az emlékeit, de amint megcsókolja, azon nyomban vissza fognak térni. Legalábbis… a könyvek szerint.

- Te… tessék? – pislogott nagyokat a fiú.
- Csókolj… meg – mondta a lány kevésbé magabiztosan, és közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét, és felpipiskedett. Szíve torkában dobogott, arca teljesen kipirult, hisz még sohasem csinált ilyet. Ez lesz élete első csókja, amelyet csak neki, az ő hercegének tartogatott! Senki másnak nem engedte ezidáig, hogy megtegye, pedig akadt rá jó néhány jelentkező. Épp ezért remélte, hogy a fiú megtisztelve fogja érezni magát, ám várakozásával ellentétben elrántotta a kezét, és ellépett tőle. Kaley-ben egy világ omlott össze, és sebzetten nézett rá. Visszautasították! Őt, a király lányát…!
- Hát tényleg nem érted?! – toppantott a lábával ingerülten, szégyentől vörös arccal.
- Te nem érted! Nem vagyok herceg, és nem foglak megcsókolni! Én egy egyszerű bányamunkás vagyok, és azért jöttem, hogy megnézzem, van-e a valaki a toronyban!
- Hogy mi?
- Fel lesz robbantva, és előírás előtte megnézni, tartózkodik-e bent valaki.
- Egy… bányamunkás… - motyogta maga elé Kaley megsemmisülten. Próbálta összerakni a fejében a dolgokat, ám úgy érezte, elveszik gondolatai és érzései labirintusában. Minden kicsúszott a kezei közül, és legszívesebben zokogva a padlóra omlott volna. De tartotta magát. Egy királylánynak minden körülmények között királylánynak kell maradnia, épp ezért nem fakadhat csak úgy sírva! Főleg nem mások - különösen egy közönséges bányamunkás előtt. Mély levegőt vett, és feldúltsága ellenére igyekezett méltóságteljes maradni.
És ha ez is a próba része, és a fiú valóban herceg? Ezt csak egy módon tudhatja meg…
Összeszedte minden bátorságát, eldobta az összes ellenérzését, és ismét felpipiskedett. Átkarolta a fiú nyakát, és mielőtt tiltakozhatott volna, szájon csókolta. Futó, röpke érintés volt, és rögtön elhúzódott tőle. Várakozón nézett a fiúra, miközben próbált szabályosan lélegezni. Nem hitte volna, hogy ilyen hatást tesz rá élete első csókja. Édes volt, puha, és… még valami más is, amitől szíve vad táncra perdült.

- Te meg mégis mi a francot művelsz?! – A fiú hangja indulatosan csengett. Kaley lesütött szemmel hebegte:
- Meg… megcsókoltalak. Na? Visszatértek az emlékeid?
- Mi van? – A fiú úgy nézett a lányra, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy valójában férfi.
- Az… emlékeid. De ezek szerint nem… - húzta el a száját a lány csalódottan, és leült a kör alakú szobácska ékére, egy kőből faragott szökőkút peremére. Tekintetét a csillagos égboltra szegezte. A távolban halványan hegyek körvonalazódtak, és egy denevér repült el a repkénnyel befutott ablak előtt. Apró, fehér selyemkesztyűbe bújtatott kezét tördelte, és bánatosan sóhajtozott. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa kitörni készülő könnyeit. De ha eddig sikerült tartania magát, menni fog ezután is!
- Elmagyaráznád, mégis miről van szó? – A fiú Kaley elé lépett, és felbiccentette az állát.
A lány megremegett az érintéstől, és a fiú szemébe pillantott. Szürke, benne halvány, acélszín mintákkal. Még sohasem látott ehhez foghatót. 
- Ahogy mondtam, királylány vagyok, méghozzá nem is akármilyen királylány! Én vagyok Eirlys király lánya! – húzta ki magát büszkén.
- Eirlys király? – kacagott fel a fiú. – Na ne nevettess!
- Nem nevettetlek! Ő tényleg az én… - Ám nem tudta befejezni mondatát, mert hangját elnyomta a fiú gúnyos kacagása. – Hát jó! Akkor ne higgy nekem – tette keresztbe sértődötten a lábát, és elfordult tőle. Fejét konokul felszegte, állkapcsát megfeszítette. Rosszul esett neki, hogy a fiú gúnyt űz belőle. Bár már hozzászokott – gyakran csúfolódtak rajta a társai. Bolondnak tartották, amiért királylánynak képzeli magát, hiába erősködött, hogy ő tényleg az.
- Bocsáss meg, királykisasszony! De ahogy mondtam, én csak egy egyszerű bányamunkás vagyok – ült fel a lány mellé széles vigyorral. Látszott rajta, mennyire szórakoztatja a helyzet, ellenben a lány kevésbé mulatott jól.
- Egy teljes héten át bolyongtam, amíg ráleltem erre az ostoba toronyra! Rémes vesződség és fáradtság volt, nem beszélve arról, hogy majdnem kifutottam az időből!
- Én ebből egy árva büdös szót sem értek, tudom, tudom, hogy is érthetnék, hisz műveltségem sohasem érhet fel kegyed, ó, dicső királykisasszony bölcsességéhez!  - trillázta cinikusan, ám a lány bóknak vette.
- Nos, azt nem tudom, mennyire vagyok bölcs, de köszönöm az elismerést. Bár a barátnőm, Olivia kisasszony minap megdicsért, milyen okos vagyok. De ne aggódj, azért te sem vagy buta – mosolygott rá elnézően, ahogy egy kíváncsi kisgyerekre szokás, aki a legalapvetőbb dolgokra is rákérdez.  
- Köszönöm, ez biztató! Máris jobban érzem magamat.
- Segítek, ahol tudok – pirult el a lány, és szerényen vonogatta a vállát. A fiú mellette pukkadozott a nevetéstől.
- Szóval mi is ez az egész? – tért vissza a fiú a kérdéshez, miután némileg lecsillapodott.
- Ahogy említettem, én vagyok a király lánya, és…
- Eirlys király lánya, akinek köztudottan nincs gyermeke? – vonta fel a fiú magasra a szemöldökét. Kaley bosszúsan felsóhajtott, és úgy nézett rá, mint egy öt évesre, akinek el kell magyarázni a cipőfűző bekötésének helyes módját.
- De igen, van. Bizonyára te is hallottál róla, hogy tizenhét évvel ezelőtt Eirlys királynak és királynéjének meghalt a kislányuk. Nem érte meg az egy hónapot sem. Ezt mindenki tudja. Azt azonban már kevesebben, hogy ez nem egészen így történt.
- Hát hogyan, hercegnő? – kérdezte a fiú kihívón.
- Királykisasszony! Én nem holmi hercegnő vagyok, hanem magának a királynak a lánya! Elvárnék némi tiszteletet! – nézett rá Kaley felháborodottan.
- Bocsánatáért esedezem, királynőm! Kérem, kímélje meg szánalmas életemet! – tette a szívére a fiú színpadiasan a kezét.
- Talán. Még megfontolom – biccentett a lány kimérten. – Nos, ahogy mondottam, ez korántsem így történt, csak ezt hitették el az emberekkel. Valójában a kislányt elrabolták, sőt, mi több, tudom is, hogy ki, hiszen én vagyok az a kislány!
Szavai után hosszú szünet állt be. A fiú döbbenten pislogott, és ugyancsak furcsálkozva meredt a lányra. Kaley fel volt készülve hasonló fogadtatásra, hisz általában mindenkiből ezt a hatást szokta kiváltani történetével.

- Már ne is haragudj, de… szóval kérlek, ne sértődj meg, de…
- Igen…?
- Szóval látott már orvos? – vigyorgott kajánul a fiú.
- Minden rendben velem! Teljesen normális vagyok! – csattant fel Kaley paprikapiros arccal.
- Azt látom! – kacagott a fiú. – És mire alapozod ezt a képtelen feltételezést?
- Ez nem képtelen feltételezés! Ez az igazság! – Kaley-t kezdte végtelenül bosszantani, hogy a fiú mindezek ellenére sem hisz neki, sőt mi több: gúnyolódik vele! Amíg nem tudta, hogy hercegnő, addig se tűrte az effajta viselkedést, és a fiút is csak azért nem pofozta fel, mert herceg volt. Az ő hercege… Bár kezdtek efelől kételyei támadni. Számtalanszor álmodozott Róla, és képzeletében nem egészen így festett. Habár a magassága és szőke haja megegyezett azzal a képpel, ami a fejében élt, a modora már kevésbé, nem beszélve a ruháiról és a szörnyű borostájáról… Ami nem elég, hogy ápolatlanságról tesz tanúbizonyságot, még szúr is!
- Hát persze – hagyta rá vidáman a fiú. – És a meséd a hercegről? Aki állítólag én vagyok?
- Van egy mes… egy történet egy királykisasszonyról, aki egy toronyban élt. Az volt a vágya, hogy találkozzon az ő hercegével, és amikor felolvasta azt a verset teliholdkor, amit én is, megjelent előtte! Ahogy te is megjelentél előttem. És mivel én kirá… - Ám Kaley nem tudta befejezni a mondatát, mert a fiú belevágott a szavába:
- Te tényleg elhiszed azt, amit egy ostoba gyerekkönyvben írnak…?
- Már mondtam: ez az igazság! Csak azért csináltak belőle mesét, hogy senki ne vegye komolyan! – erősködött a lány, aki immár a sírás határán állt. Tudta előre, hogy ez lesz, és felkészült arra, hogy magyarázkodnia kell, de arra nem számított, hogy a fiú ilyen makacs lesz. És még a felét sem tudja annak, amikre rájött kutatásai során… De úgy döntött, nem fogja megosztani vele, ha már ezt sem volt képes megérteni.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan…
- Adj nekem esélyt, hogy bebizonyíthassam! – fogta meg a lány a karját, és esedezve nézett a fiúra. Még a szempilláit is megrebegtette. Ez eddig mindig bevált, és remélte, ezúttal is sikere lesz.
- Nos, rendben. Bizonyítsd be – sóhajtott fel a fiú végül, miután hosszasan tanulmányozta Kaley-t.
- Ó, de jó! Köszönöm – derült fel a lány arca, és boldog mosollyal átölelte a fiút. – Akkor gyere! – pattant fel, és kitartotta a kezét, hogy a fiú belékarolhasson.
- Várj, várj, várj! Álljon meg a menet. Egy: ki mondta, hogy veled megyek; kettő: hova akarsz cipelni engem?
- Hát a palotába! Az igazi édesapámhoz, Eirlys királyhoz! – nézett rá úgy, mintha a világ legnyilvánvalóbb tényét közölte volna.
- Tartom magam a korábbi álláspontomhoz: te. nem. vagy. normális! – csóválta meg a fiú a fejét, de azért belekarolt a lányba.
- Tudom – kuncogott fel Kaley, és hozzásimult a fiú oldalához. – Ó! Majd’ elfelejtettem! A poggyászom! – mutatott egy jól kitömött bőröndre a földön, majd jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra.
- Mi van vele?
- Khm… Igazán cipelhetnéd… - köszörülte meg Kaley a torkát.
- Nem elég, hogy megcsókol egy flúgos nőszemély, aki hercegnek hisz engem, még cipeljem is a poggyászát! – sóhajtott fel teátrálisan, de azért felvette a bőröndöt.
- A flúgost kikérem magamnak, mindazoná…
- Az vagy. Törődj bele – borzolta össze a fiú a lány nagy műgonddal elkészített haját, aki erre gyilkos pillantást vetett rá. – Egyébként a nevem Ike. Ike Beckett. És a te személyedben kit tisztelhetek, bájos, ám flúgos ifjú hölgy?
- Kaley-t. Kaley Eirlys királykisasszonyt. 


HTML Comment Box is loading comments...


2014. október 4., szombat

Készül, készül :)

Sziasztok!




Itt az ideje egy újabb helyzetjelentésnek. Még mindig dolgozom a történeten, eddig 13 oldalt sikerült összehoznom csak a jegyzeteknek, és még csak most kezdtem el begépelni. Nagy meló áll előttem, de legalább már nekivágtam :) Tudom, lassan haladok, de az egyetem és a magánéleti dolgok eléggé elveszik a szabadidőmet. De mostantól több lesz szerencsére. Így azt írásra és ötletelésre fogom fordítani :)

Döntésre jutottam: át fogom írni teljesen az egészet, mert szeretnék jelentkezni jövőre Aranymosásra. Úgy érzem, azóta, amióta elkezdtem írni a sztorit, sokat fejlődtem (legalábbis törekedtem rá), és mostani fejjel jobban meg tudnám írni. Rengeteget tanultam, gyakoroltam, és tudom, hogy a regényem jelen állapotában még az előszűrőn se menne át, viszont nem adom fel. Ezért is csiszolgatom ennyit, ezért írom át az új ismereteim, tapasztalataim birtokában.
Ti láttok esélyt arra, hogy a történetem átmenjen az előszűrőn? (Persze, látatlanban nehéz nyilatkozni, tudom, mert természetesen nem ezt a verziót küldeném be, hanem az átdolgozottat.)