Na, elkezdtem újraírni, eddig ennyi van belőle :) Még nem nézte át lektorom meg semmi, szóval ez még a nyers változat, de gondoltam, megmutatom nektek. Mit szóltok? Persze nem igazán lehet megítélni ebből a kis rövidke részletből, hogy mennyit fejlődtem, de szerintetek fejlődtem?
Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve
nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején
álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány,
akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…?
Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg
alakja.
Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak
édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog
meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott,
kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.
Hirtelen felindulásból szélesre tárta az
ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott
egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak.
Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül
csinálta, ám nem kapott választ.
Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a
párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc
könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége,
mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De
most nem ő volt a soros.
Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy
csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett
neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és
arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn,
és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé
vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult.
Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét
részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.
Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak
felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott
cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen
zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak
egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte,
összehozza őket a sors.
Márványváros kis városka volt, ám az azt
körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy
ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltévedt; sokkal
inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios
Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben
látták őt utoljára. Azaz itt.
Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre
húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent,
és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak
különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld
bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal
ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt
tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva
meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?
- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az
idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován
megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék
találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még
sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert,
egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi
barnával keveredve. De Lüdvické teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül
lenyűgözte.
- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian
méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a
kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.
- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem
varázsoltak. De a kastélyban élek.
- Ó…! De… ezt nem értem. – ráncolta össze Alice
a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!
- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú,
majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic
J. Ambrose.
- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J”
a nevedben?
- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját.
- Akkor Vicknek foglak szólítani! Hívhatlak
Vicknek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.
- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked
megengedem.
- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! –
húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic
játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.
- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz,
hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.
- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom
kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicket, de nem merte. Még
sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.
- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson!
– kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség
költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.
- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen
meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei
többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.
- De miért bántanak?
- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt
mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten
felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros
része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve
azok, akiket máshová nem fogadtak be.
Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan
nézett a sírás határán álló kislányra.
- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél
valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.
- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben
Alice tekintete.
Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.
- Tudod! Volt
egyszer egy király, egy gazdag, bátor király… - kezdett bele Alice a kis
versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence
abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei
előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól,
hogy elveszik tőle.
- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és
lesütötte a szemét.
- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a
kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. –
Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.
- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben
Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.
Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető
hangon belekezdett a versbe:
- Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király,
ki
megnyert sok harcot, és nem ismerte a kudarcot.
Palotájának
messzi földről csodájára jártak,
ám szívét
elemésztette a bánat.
Elrabolták
egy szem lányát az éj leple alatt
kit tiszta
szívéből szeretett, és most egyedül maradt.
„Királyságom
fele és a lányom keze jár annak, aki megtalálja!”
- szólt
imígyen, és bezárkózott a palotájába.
Rá egy
hétre egy nemes ifjú jelent meg nála,
aki egy
csillogó maszkot nyújtott át neki,
aminek
nincsen párja. „Köszönöm az ajándékot, de mit
kezdhetnék
vele? Nekem a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”
„Ez nem
akármilyen maszk, és fájó szívvel válok meg tőle,
de nincs
szükségem többé rá, így átruházom önre.”
„Miben
rejlik a titka, és miért nincsen párja?”
„Húzza
föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”
A király
fölhúzta, és tiszta szívéből kívánta:
„Reggelre
kerüljön meg lelkemnek virága.”
Mikor
másnap kinyitotta a szemét, lánya ott állt előtte
nagy volt
a vigadalom, és a király a szavát nem szegte.
Királysága
felét és a lánya kezét az ifjúnak adta,
kit örökre
lekötelezett a nagy hála.
Sokáig
éltek, boldogan, békében,
és
mindhalálig megőrizték a titkot a szívükben.
Kedves Arlene!
VálaszTörlésA történeted igazán elnyerte a tetszésemet, a karakterek a szívemhez nőttek, különösen Alice! Nagyon jó látni, hogy ennyit foglalkozol vele, és ez a gondoskodó figyelem meglátszik a részeken. Csak így tovább!
És igen, érezhető a fejlődés! :)
Azóta, hogy meghallgattam az inspiráló zenék oldalán azt a néhány Abney Park-számot, szinte meg sem áll a Scupper Shanty és a Story That Never Starts.... :)
A blogod bekerült a könyvjelzőim közé is! ;)
Puszi,
Faith
Kedves Faith!
TörlésÓ, de aranyos vagy, el sem hiszed, mekkora örömöt szereztél a kommenteddel! Teljesen feldobtad az estémet vele. Nagyon szépen köszönöm, legszívesebben most megölelgetnélek ^^ Annyira örülök neki, hogy így tetszik a sztorim, és hogy szerinted látszik a fejlődés! Rengeteget foglalkozom ezzel a történettel és a karaktereimmel, mondhatni velük fekszem, velük kelek. És még be is könyvjelzőzted :O Nem is tudom, mit írjak, most meg vagyok kicsit szeppenve '^^
Ugye? Én is imádom az Abney Parkot, annyira... nem is tudom. Különleges és varázslatos a zenéjük :) Csak sajnos nem ismerik sokan őket. De azért eljut pár emberhez a zenéjük, aminek szívből örülök :) *vigyorog ezerrel* :D