Kedves olvasóim! (nem, csakazértsem foglak titeket semmilyen "cuki" néven szólítani, [[tündérbogyóim, és társai]] nem a stílusom, bocsi'^^ )
Nos, mint látjátok, megérkezett az új fejezet, amiben ismét Alice kap szerepet, aki tiszteletét teszi egy léghajócirkuszban. Ezért is ez lett a fejezet címe (mily' meglepő.) Még egy képet is hoztam nektek, szerintem nagyon szép (lila *-*)
Na, de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, és köszi Dinek és Faithnek, hogy írt az előző részhez! Nagyon aranyosak vagytok :) Illetve mindenkinek jár a köszönöm, aki elolvasta, és aki ezt is el fogja olvasni! :) Reménykedem abban, hogy ezúttal is megtiszteltek a véleményetekkel. :3
Tíz év. Tíz év telt el azóta, amióta Alice és
Lüdvic utoljára találkoztak. Alice feladta a reményt, hogy valaha is látni
fogják egymást, de gondolt a fiúra. Az együtt töltött kellemes órákra, a
beszélgetéseikre, önfeledt mókázásaikra. Sokat tűnődött azon, vajon mi
történhetett vele, sőt, még a kastélyhoz is elmerészkedett jó néhányszor. De
egyszer sem talált ott senkit. Még sohasem volt olyan jó barátja, mint Lüdvic,
pedig akadtak pajtásai, főként fiúk. A vele korabeli lányokat nem sok minden
érdekelte az ellenkező nemen kívül, és irigykedtek rá, amiért őt befogadták
maguk közé. Összesúgtak a háta mögött, megjegyzéseket tettek a külsejére. A
szigeten egyedül Alice-nek volt vörös haja, és emiatt rosszmájú pletykák
terjengtek róla és a családjáról. Alice szégyellte a haját, ezért rövidre vágta
és sapkák, kalapok alá rejtette. A szülei, testvérei nem igazán törődtek vele,
és gyakran éreztették, hogy csak kolonc a nyakukon.
Emiatt Alice már tíz évesen elhatározta, hogy ha majd „nagy” lesz, elszökik, és beáll a híres nevezetes léghajócirkuszba. Járt már benne, és teljesen elbűvölték az ott látottak. Azóta szorgalmasan gyakorolt – betanult kártya - és egyéb trükköket, de magától is kitalált néhányat. Ezzel kereste a kenyerét – kiállt a térre, és előadta műsorszámait. Mindig nagy sikert aratott velük, bár nem keresett túl sokat. A szigeten élők meglehetősen szegények voltak. De most végre alkalma nyílt arra, hogy megmutassa önmagát a cirkuszban, ugyanis ezúttal ismét eljött Márványvárosba a társulat. Alice mindent összepakolt, amire úgy vélte, szüksége van. Írt a családjának egy levelet, amiben csak annyit közölt, hogy elszökött, de ne aggódjanak érte. Bár biztos volt abban, hogy tényleg nem aggódnak, sőt inkább örülnek annak, hogy elment. Eggyel kevesebb éhes száj.
Emiatt Alice már tíz évesen elhatározta, hogy ha majd „nagy” lesz, elszökik, és beáll a híres nevezetes léghajócirkuszba. Járt már benne, és teljesen elbűvölték az ott látottak. Azóta szorgalmasan gyakorolt – betanult kártya - és egyéb trükköket, de magától is kitalált néhányat. Ezzel kereste a kenyerét – kiállt a térre, és előadta műsorszámait. Mindig nagy sikert aratott velük, bár nem keresett túl sokat. A szigeten élők meglehetősen szegények voltak. De most végre alkalma nyílt arra, hogy megmutassa önmagát a cirkuszban, ugyanis ezúttal ismét eljött Márványvárosba a társulat. Alice mindent összepakolt, amire úgy vélte, szüksége van. Írt a családjának egy levelet, amiben csak annyit közölt, hogy elszökött, de ne aggódjanak érte. Bár biztos volt abban, hogy tényleg nem aggódnak, sőt inkább örülnek annak, hogy elment. Eggyel kevesebb éhes száj.
Alice a léghajócirkusz bejárata előtt állt, és
csillogó szemmel nézte a járművet. Hatalmas volt, girbegurba, élénk színekre
festett tornyokkal és zászlókkal. Oldalára égitesteket pingáltak. Amikor végre
sorra került – majdnem az összes, megtakarított pénze ráment a jegyre –,
belépett a cirkuszba. Egy hosszú, ködös folyosó fogadta, ahonnan újabb folyosók
és ajtók nyíltak. Különös, kissé szomorú zene szólt egy verkliből, és
tarkabarka ruhákba öltözött bohócok kínálták portékájukat. A
mélylila-orgonaszínre festett, csíkos falakon pillangókról készült festmények
díszelegtek. Olyan élethűek voltak, hogy Alice-nek muszáj volt hozzáérnie. Ám
legnagyobb döbbenetére, ahogy elkezdte közelíteni a kezét, a pillangó
felrepült.
Mivel nem volt ráírva az ajtókra, milyen
előadások zajlanak bent - csak az, hogy az előadások ideje alatt zárva vannak
kívülről -, találomra benyitott az egyiken. Szerencséje volt – nyitva találta.
A kör alakú, aprócska teremben kékes színnel
derengő félhomály uralkodott, és egy tizenéves fiú ült a porondon egy nagy
párnán. Magas, vékony fiúcska volt, hátrafésült, fekete hajjal, sötét
öltönyben. Az üléseket puffok szolgáltatták, és Alice helyet foglalt egy
középkorú hölgy mellett. Már csak három ülőhely volt szabadon, de nem jött
senki, így kezdetét vette a produkció.
- Mesém egy ifjúról fog szólni, aki a vágyak
maszkját kereste – kezdett bele a fiú az előadásba, és ahogy ezt kimondta, egy
férfialak derengett fel előtte a semmiből. Alice a szája elé kapta a kezét,
hogy elfojtson egy döbbent kiáltást. Izgatott sutyorgás támadt a teremben, és
zavartan ide-oda kapkodták a fejüket az emberek, kutatva a jelenés forrását. Az
alak eközben elindult, és újabb képek vetültek fel, ahogyan a fiú tovább
folytatta:
- Kereste, kutatta, a világot bejárta, de nem
akadt a nyomára. Egy nap azonban egy ajtó jelent meg előtte, amin ő belépett,
és egy különös helyen találta magát. – A férfi így tett, majd egy tenger képe
derengett fel a terem falán, amely különféle tárgyakat sodort a partra. A nap
lemenőben volt, de a hold fényesen izzott a horizonton. Szokatlanul nagynak
tűnt, és az udvara bíbor színnel sejlett. Alice hihetetlenül gyönyörűnek
találta, és elragadtatottan felsóhajtott. – Egy helyen, a karmazsin égbolt
alatt, egy helyen, hol meglelsz mindent, ami elveszett. – A férfi kutatni
kezdett a tárgyak között, de mindegyiket félredobta. Ám ekkor egy fényes maszk
került a kezébe, amire felderült az arca. – A férfi meglelte a maszkot, mit oly
régóta keresett, de hogy mi lett a sorsa, az a homályba veszett. – Az alak
eltűnt a tengerrel együtt, és néma csend ereszkedett a teremre. Alice azon
tűnődött, mi lehet a fiú titka. Hogy képes megeleveníteni a képeket? Ez is
olyan adottság, amilyen neki van…?
De nem maradt ideje gondolkozni ezeken a
kérdéseken, mert a fiú egy újabb történet mesélésébe kezdett. Egy hajón dolgozó
hegedűművészről szólt, aki mindennap éjfélkor eljátszotta kedvesének a kedvenc
dalát. Ám a férfi a habok közé veszett, de szelleme visszatért, és folytatta a
hagyományt, egészen szerelme haláláig. Alice-t rendívül meghatotta a történet,
és Lüdvic jutott eszébe róla valami miatt. Vajon ő is gondol rá…?
A fiú még egy történetet elmesélt-ezúttal a lány
kedvenc versét szavalta el az elrabolt királykisasszonyról. Az előadás végén
megköszönte a figyelmet, és az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a
teremből. Alice azonban maradt – beszélni akart a fiúval. Amikor kettesben
maradtak, odalépett elé, és megszólította:
- Én csak… szeretnék gratulálni, és elmondani,
mennyire lenyűgözött a produkció.
- Kö… köszönöm – sütötte le a fiú a szemét, és
elpirult. Látszott rajta, mennyire zavarban van: tördelte a kezét, és a sarkán
billegett. Valószínűleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy odamennek hozzá
előadás után. Alice elmosolyodott; nagyon aranyosnak találta a fiú reakcióját,
és legszívesebben megölelgette volna.
- Hogy csinálod? – szegezte neki a lány a
kérdést.
- Ezt… nem mondhatom el. Sajnálom – nézett fel
rá a fiú őszintén a nagy kék szemével.
- Ó, nem, nem, én kérek elnézést! Bocsánat,
amiért faggatlak. Akkor megyek is! – integetett neki Alice. A fiú félénken
visszaintett, és enyhén meghajolt. A lány távozóban még rámosolygott, és
kilépett az ajtón. Sajnálta, hogy nem kapott választ, bár a helyében ő sem
mondta volna el a titkát.
Egy újabb, az előzőnél nagyobb terembe nyitott
be, ahol egy fekete öltönyös, cilinderes férfi állt, aki bűvész trükkökkel
szórakoztatta a közönséget. Azonban ő – a közönséges bűvészektől eltérően –,
nem a kalapjából, hanem a levegőből varázsolt elő virágcsokrokat, amiket a
nézők közé dobott. Az előadás csúcspontján virágeső kezdett el hullni a
mennyezetről. Alice-nek tátva maradt a szája döbbenetében. Ezek után még sok,
különösebbnél különösebb szobát látogatott meg, de nem maradt az összesre
ideje. A különböző helyiségekben különböző előadások zajlottak: látott
kígyóembereket, artistákat, pantomimeseket, mágusokat, akik olyan hajmeresztő
trükköket hajtottak végre, hogy Alice csak kapkodta a fejét. Valami miatt úgy
érezte, hogy ez a cirkusz nem egy közönséges cirkusz. Az előadók olyan játszi
könnyedséggel adták elő elképesztő számaikat, mintha mi sem lenne
természetesebb a világon.
Alice elvesztette időérzékét. Azt hitte,
legfeljebb csak másfélóra telt el a belépése óta, ehhez képest épp akkor ütött
tízet a Márványváros főterén álló toronyóra. Ezek szerint több mint négy órát
tartózkodott bent.
Az előadások véget értek, és az emberek
elkezdtek kifelé vonulni a cirkuszból. Mivel neki feltett szándéka volt
maradni, ezért elbújt egy kellékes szekrényben az emeleten. Léptek hangjai
ütötték meg a fülét, és feszülten várt, hogy elhaljanak. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, és nekivetette a hátát a szekrény falának. A következő
pillanatban hangos reccsenést hallott: a hátlap kidőlt vele együtt, és ő egy
szobában találta magát.
Sajgó háttal feltápászkodott, és szemügyre vette
a helyiséget. A fal mentén faragott szekrénysor állt, polcain különféle
tárgyakkal. Egy ágy árválkodott közvetlenül az ablak alatt, amit félig eltakart
a plafonról lelógó, különböző anyagokból összevarrt függöny. A mennyezetet
kacskaringós mintákkal díszített selyem fedte be, ahogy a falakat is.
Alice fölkelt a földről, és visszatette a
hátlapot.
Előhúzta a játéknyulát a táskájából, majd
levette a cipőjét, és ráfeküdt az ágyra. Az állatkát magához szorította, és
állig betakarózott a dohszagú pokróccal. Még sohasem aludt egyedül, és magának
sem akarta bevallani, de félt. Ahogy ott feküdt az ágyon, távol az otthonától,
elbizonytalanodott a jövőjét illetően. Hogy fogják fogadni őt? Felveszik a cirkuszba,
vagy rögtön kirakják az első megállónál?
Ezekbe a kérdésekbe most gondolt bele igazán,
eddig nem mert foglalkozni velük, mert akkor már az elején visszafordult volna.
Lelkesedése alábbhagyott, de nem hátrált meg. A
tényt, hogy kiteszik egy mező kellős közepén, kevésbé találta riasztónak, mint
azt, hogy a szigeten kell leélnie az életét.
Kisvártatva lecsukódtak a szemei, és álom
nehezedett pilláira.
Reggel arra ébredt, hogy egy férfi ül az ágya
szélén, és bámulja őt. Riadtan összerezzent, és védekezőn maga elé kapta a
játéknyulát.
- Bocsánat, kisasszony! Nem akartam megijeszteni
– szólalt meg az idegen. Alice lassan leeresztette a játékot, és szemügyre
vette az alakot. A férfi legfeljebb öt évvel lehetett idősebb nála. Hullámos,
barna tincsei égszínkék szemébe hulltak, és arcára ráfért volna a
borotválkozás. Barátságosan mosolygott a lányra, aki kezdett megnyugodni.
- Én… én kérek bocsánatot, amiért betörtem ide,
csak… – csuklott el a hangja, hirtelenjében nem tudta, mit mondjon.
- Nem történt semmi baj, Vöröske – vigyorodott
el a férfi, amire Alice elpirult. Sohasem szerette, ha a hajára tesznek
utalásokat.
- Van nevem is! Alice Desmond – mutatkozott be
némileg bosszúsan. Mit képzel magáról ez az alak, hogy csak úgy „levöröskézi?!”
- Az enyém Benjamin – felelte a férfi kurtán. –
Nem akarok tolakodó lenni, de szabadna tudnom, mit keres itt?
- Én csak… Elszöktem. Én is itt akarok dolgozni!
- Ez ügyben nem én vagyok az illetékes, hanem a
cirkusz igazgatója. Egyébiránt nagy szerencse, hogy itt húzta meg magát. Rajtam
kívül senki sem használja ezt a szobát, és én is csak azért, mert itt tárolom
azokat a dolgaimat, amik nem férnek el nálam.
- Ugye itt maradhatok? – kérdezte meg Alice, és
remélte, kedvező választ kap.
- Ha szeretne. Ne aggódjon, nem fogom leleplezni
önt.
- Köszönöm. De miért segít nekem?
- Nincs oka – vonta meg a férfi a vállát. Alice
látta az őszinteséget a szemében, és elcsodálkozott. A legtöbb ember nem tett
semmit puszta szívjóságból, de ez a férfi különbözött tőlük.
- Ön is fellépő? Nem láttam semelyik szobában…
Bár igaz, nem mentem be mindegyikbe.
- Úgy nézek ki, mint egy fellépő…? – vigyorodott
el Benjamin. – Hm, ez hízelgő, mindazonáltal én csak egy egyszerű karbantartó
vagyok. De tudok csavarhúzókkal zsonglőrködni! – kacsintott rá a lányra, aki
felnevetett. Igazán kedvesnek és szellemesnek találta a férfit, és valami miatt
ösztönösen megbízott benne.
- Esetleg… el tudna kísérni az igazgatóhoz?
- Jöjjön – biccentett a férfi, és elindult.
Alice a nyomában haladt, és hamarosan odaértek a cirkuszigazgató irodája elé.
- Nos, itt volnánk. Sok sikert! – mosolygott rá
Benjamin biztatóan, és otthagyta a lányt.
Alice egy darabig tétovázott az ajtó előtt, de
aztán összeszedte minden bátorságát és bekopogott.
- Szabad! – szólt ki egy mély hang. A lány
remegő kézzel benyitott.
Az igazgató köpcös, negyvenes évei elején járó
férfi lehetett, és elegáns öltönyt viselt. Egy jókora bőrfotelben terpeszkedett
a bükkfa asztala mögött. Épp írt valamit, de amikor Alice megjelent az ajtóban,
felnézett. A lány elindult felé, ám megbotlott a saját lábában, és kis híján
hasra esett. Zavarában fel sem mert nézni, és majdnem elsírta magát. Hogy lehet
ilyen szerencsétlen?
-
Bo… bocsánat – szabadkozott vörös fejjel.
-
Ejnye, ejnye, kicsi lány! Nézzen a lába elé! - dorgálta a cirkusz igazgatója, és
rosszallóan nézett rá.
-
Sajnálom... Véletlen… - hebegte megsemmisülten Alice.
-
Gyorsan, ki vele, mit akar. Nincs most időm erre - hadarta az igazgató
ingerülten, és türelmetlenül lepillantott az előtte fekvő papírra. Valószínűleg
munka közben zavarta meg Alice, és ettől még kellemetlenebbül érezte magát.
Zavarában a kezét tördelte és harapdálta az ajkát.
-
Hát… Én igazából… Szeretnék belépni a cirkuszba - szólalt meg a lány vékonyka
hangon, és összehúzta magát. Rettegett az esetleges visszautasítástól.
Az
igazgató pár másodpercig döbbenten nézett a lányra, majd öblös nevetésben tört
ki.
-
Ön? Cirkuszba? - mérte végig Alice-t felhúzott szemöldökkel. - Mint mi?! -
gúnyolódott, amire a lánynak könny szökött a szemébe.
-
Mint bűvész - motyogta csalódottan, és lesütötte a szemét. Úgy érezte, mint
akit gyomorszájon rúgtak.
-
Bűvész? - hüledezett az igazgató, és még harsányabb nevetésbe kezdett. - Bűvész…?!
Ilyen külsővel és föllépéssel legfeljebb vásári bohóc lehet!
-
Vásári bohóc - nyögte ki Alice szomorúan. - Értem.
Az
utolsó szót szinte már csak lehelte maga elé, annyira elkeserítették a férfi szavai,
aki látszólag észre sem vette, hogy ennyire beletaposott az érzéseibe. Alice
torkát fojtogatta a sírás, de nem akarta megadni az igazgatónak azt az örömöt,
hogy elbőgi magát előtte, ezért sarkon fordult, és futásnak eredt.
Nem
látott semmit a könnyeitől, annyira zokogott, de csak rohant tovább vakon.
-
Alice! - kiáltott utána valaki. - Alice!
A
lány megállt, és szembefordult a hang forrásával.
-
Benjamin!
-
Mi a baj, Alice? - kérdezte szelíden a fiú.
-
Én egy… egy vásári bohóc vagyok... - nyögte ki a lány, és felzokogott.
-
Kérem, nyugodjon meg. Üljünk le - karolta át Benjamin Alice vállát, és kerestek
egy üres szobát, ahol helyet foglaltak.
-
No, ne sírjon! Hallja? Még nincs semmi sem veszve! - próbálta meg vigasztalni
Benjamin.
-
Vásári... bohóc… - Alice csak ezt a két szót hajtogatta. Nagyon a szívére vette
az igazgató szavait. Még sohasem tapostak így bele a lelkébe, pedig gyakran
gúnyolódtak rajta. De nem is igazán a szavak bántották, hanem a durva
visszautasítás, amiben részesült.
-
Parancsoljon - nyújtott át a férfi egy zsebkendőt a hüppögő lánynak, aki
hálásan elfogadta, és megtörölte az arcát. Össze kell szednie magát!
-
Köszönöm - nézett rá Alice hatalmas, kisírt szemmel.
-
Mi történt?
-
Kinevetett… Azt mondta, csak vásári bohócnak lennék jó… - akadt el a lány
szava, és eszébe jutott Lüdvic. Megígérte neki, hogy nem fog sírni, ezért
gyorsan megtörölte ismét az arcát, és próbálta visszafojtani a könnyeit.
Hamarosan sírása szipogássá szelídült, és mélyen, szaggatottan felsóhajtott.
-
Semmi oka szomorkodásra! Sokan kezdték vásári bohócként. Nézzen csak meg engem!
Én például cipőpucoló voltam, és még annak is csapnivaló. Most pedig egy
világhírű cirkusznál dolgozom, mint… mint karbantartó. – Benjamin összeráncolta
a szemöldökét, majd legyintett. – Khmm… Tudom, ez nem a legjobb példa – vakarta
meg zavartan a tarkóját, amire Alice szomorkásan elmosolyodott. – De nem is ez
a lényeg. A lényeg az, hogy ne hagyja veszni az álmait!
-
Igaza van – biccentett Alice lassan, belátta a férfi szavait. – Nem hagyom
magam! De mégis, mitévő legyek? Kidobott! - tárta szét a karját a lány
tanácstalanul.
-
Találunk megoldást, ne aggódjon – mosolygott a férfi a lányra. – Most pedig
menjen, és pihenje ki magát. Hozok önnek reggelit.
Alice
hálás mosollyal viszonozta a férfi kedvességét, és visszament a szobájába.
Talán még sincs minden veszve.
Kedves Arlene!
VálaszTörlésAz új fejezet érkezése feldobta a napomat! :) Nagyon-nagyon tetszett, bár ez nem meglepő. Azonban egyetlen egy dolog zavart egy picit, remélem, nem baj, ha ezt megosztom Veled is.
Benjamin és Alice kapcsolata, úgy sejtem, el fog mélyülni a következő fejezetekben, és nem feltétlenül szerencsés, ha magázzák egymást. Persze, ez így szokás és így illendő, de sokkal őszintébbnek tűnnének a párbeszédek tegeződve. És mivel ez egy kitalált történet, kitalált világban, nem kell az evilági illemhez tartanunk magunkat, nem igaz? :)
Csók,
Faith
Kedves Faith!
TörlésEngem pedig a kommented, köszönöm! :) Örülök, hogy ezúttal is elnyerte a tetszésedet! Köszönöm, hogy megírtad az észrevételedet, máskor is nyugodtan írd le, hálás vagyok érte :) Alice és Benjamin az előző verzióban tegezik egymást. Egy másik olvasóm azt hozta fel hibának, hogy ez nem jó így, és inkább magázódjanak, szóval ezért is írtam így. Meg ugye ez hiába egy alternatív múlt, viszont azok a szokások többé-kevésbé érvényesek itt is, amik a mi 19. századunkban. Viszont ettől függetlenül persze felajánlhatják egymásnak a tegeződést :) Szerintem élni is fognak vele.
Ölel: Arlene
Drága, Arlene!
VálaszTörlésMár nagyon, nagyon régóta szerettem volna neked írni, de vagy időm nem engedte, vagy pedig kiment a fejemből! De végülis megérkeztem :D
Mielőtt elkezdeném agyba-főbe dicsérni, egy kis észrevétel:
Nagyon sűrű, nekem kifolyik a szemem míg olvasom, néhol tegyél egy entert kérlek! ^^
Na, a lényeg:
Imádom! *-*
A fogalmazásod, valami eszményi. Nagyon ritka az olyan blog, ami E/3 ellenére tökéletesen olvasható (értem azt, hogy nem nyögve-nyelős vagy furcsa), de a tiéd az. Nagyon jól fogalmazol, imádom, hogy mindent olyan részletesen (de nem túlságosan) leírsz, és az ötlet! :O
Nem tudom, hogy jönnek majd ide a kalózok, de nagyon kíváncsi vagyok. :P
Eddig imádtam minden sorát, kíváncsian várom a folytatást, hogy mi lesz szegényke főhősünkkel ^^
Remélem nem váratsz meg minket! ^^
Puszil: Sayaa.
TörlésKedves Sayaa!
Annyira jólestek a szavaid, nagyon köszönöm! ^^ Igazad van, legközelebb tenni fogok entert, illetve most javítom :)
Én az E/3-at jobban preferálom, nekem könnyebben megy valami miatt, mint az E/1. Az ötletből még nem sok mutatkozott meg, majd később jönnek az "izgis" részek ^^
Most vizsgák vannak meg ugye ünnepek, de igyekszem írni :) A kalózok később fognak jönni egy kicsit, bár megsúgom előre, hogy Vicarios az ;-) Vagyis, az lesz később :D
Ölel: Arlene