Legyél a hercegem! - 2. fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem, elnyeri tetszéseteket :) Kérlek, hagyjatok után mancsnyomot, ha elolvastátok, és kedvetek van hozzá :) Itt találjátok az első fejezetet. 

- Szörnyen fáradt vagyok! Álljunk meg! – elégedetlenkedett panaszos, elnyújtott hangon Kaley. Teljes három órája vándoroltak, és kezdett meglehetősen álmos lenni.

- Itt akarsz az erdőben éjszakázni? – torpant meg a fiú, azzal ledobta a lány bőröndjét egy nem túl elegáns mozdulattal a földre. – Részemről nincsen akadálya, de ha nekiállsz nyafogni… - harapta el a mondatát, és hanyagul ráült Kaley poggyászára.

- Nem nyafogok! És azonnal szállj le róla! Törékeny dolgok vannak benne! – ripakodott rá dühösen.

- Micsoda, her… királylány? Csak nem magaddal hoztál egy komplett teáskészletet? – Ike láthatóan jót mulatott, amitől Kaley még mérgesebb lett.

- Nem is igaz! Csak… két csészét és főzőkannát – nézett félre a lány. Ike hahotában tört ki.

A lány sértetten felhúzta az orrát, azzal gőgösen elvonult. Nem marad tovább egy perccel sem ilyen bárdolatlan alakkal! Mit képzel magáról, hogy kineveti?!

Ahogy haladt a fák között, hirtelen elvesztette a lába alól a talajt. Felsikoltott, és a következő pillanatban nyakig ült a békalencsés, iszapos tóban. Levegő után kapkodott, és kétségbeesetten csapkodott a kezével.

- Segítség! Segítség! – sivalkodott éles hangon.

Léptek hangjait hallotta, majd meglátta Ike-ot maga fölé tornyosulni.

- Éjszakai fürdőzés? – vigyorgott kajánul a fiú. – Mondanám, hogy becsobbanok melléd, de attól tartok, hideg a víz. Meg fogsz így fázni!

- Elég a locsogásból! Segíts ki innen! – ripakodott rá a lány türelmetlenül, és Ike felé nyújtotta a kezét. A fiú megfogta, és kihúzta a lányt a vízből. Kaley kicsavarta a hajából a vizet, és fázósan összehúzta magát. A fiú ekkor levette a kabátját, és a lány hátára terítette.

- Oh… köszönöm – bújt bele Kaley. Meglepődött Ike kedvességén, hiszen eddig olyan udvariatlanul viselkedett vele.

- Hát milyen herceg lennék, ha ennyit se lennék képes megtenni a királynőmért? – karolt bele a lányba. Kaley ebben a pillanatban tényleg annak érezte magát, és büszkén felszegte a fejét. Kecsesen, elegánsan lépdelt, mintha legalábbis pódiumon vonulna végig.  Már nem is fázott annyira.

- Át kell öltöznöd, ha nem akarsz megfázni – jelentette ki a fiú.

- Akkor fordulj el! – hajolt le a lány a bőröndjéhez, és előszedett belőle egy vastag, szőrmegalléros ruhát. Ike engedelmesen tette a parancsot. Kaley gyorsan megszabadította magát a vizes holmiktól, és némi vesződség árán felöltötte magára a ruhát. Indulása előtt két héttel varrattatta neki nevelőapja, és alig várta, hogy felhúzhassa, de mindezidáig nem tudta az enyhe idő miatt. Most sem volt hideg, viszont átfagyott a nem túl kellemes hőmérsékletű víztől.

- Na? Hogy tetszem? – billegett a sarkán a lány, amire Ike megpördült a tengelye körül, és végigmérte.

- Csinos – jegyezte meg egyszerűen.

- Csinos? Csak ennyi? Csinos?! – húzta el Kaley a száját.

- Akkor nem csinos – vonta meg a vállát a fiú, és letelepedett a fűre. Egy almát vett elő a zsebéből, amiből jó nagyot harapott. – Kérsz? – nyújtotta a lány felé jóízűen csámcsogva. Kaley elütötte a kezét, amire az alma a földön landolt. A fiú felvette, beletörölte az ingujjába, és folytatta a gyümölcs majszolását.

- Csúnyának tartasz?! – nézett rá a lány mélységes csalódottsággal. Eddig mindenki azt mondta róla, mennyire szép, és ő is annak tartotta magát. Erre pont a hercege nincs megelégedve a külsejével?!

- Egy szóval sem mondtam! – vonogatta a vállát a fiú nyeglén.

- Akkor?!

- Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, kit hordott hátán a föld! Arcod festői szépsége, sudár alakod, és nemesi tartásod tökéletes esszenciája… - kezdett bele fellengzősen.

- Mondd úgy, hogy el is higgyem! – nézett rá vérig sértetten Kaley, és hátat fordított neki.

- Mit tegyek, hogy elhidd? Ússzam át a tengert? Szálljak érted harcba, égessem fel a világot? Megteszem! Érted bármit, királynőm!

- Elég a gúnyolódásból! – csattant fel a lány türelmét vesztve.

- Mondhatok valamit? – tette rá a kezét óvatosan a fiú Kaley vállára.

- Nem! És ne érj hozzám! – söpörte le a lány a kezét magáról. Térdét átkulcsolta, és dacosan, összevont szemöldökkel nézett maga elé.

- Márpedig elmondom: ha továbbra is úgy viselkedsz, mint egy hisztis királylány, akinek mindent szabad, itt hagylak a francba!

- Nem vagyok hisztis! – duzzogott tovább a lány. Még hogy az! És még hogy mindent szabad neki…! Nevelőapja kis túlzással mindentől és mindenkitől eltiltotta. A társalkodónője, és egyben egyetlen és legjobb barátnője, Olivia kisasszony jelentette számára a társaságot, akivel együtt nőtt fel. Vele egykorú fiúkkal csak bálokon találkozhatott, és nevelőapja ritkán vitte el bálokra. Ő maga pedig szinte egyáltalán nem tartott, csak kivételes alkalmakkor.

- Nem? Akkor minek nevezed azt, amit most csinálsz?

A lány konokul összeszorította állkapcsát, és nem felelt. Nagyon remélte, hogy a fiú csak mérgében mondta azt, hogy itt hagyja.

- Hát jó. Tőlem játszhatjuk ezt. Majd meglátjuk, ki bírja tovább.

Ike hátat fordított a lánynak, és ugyanabban a pozícióban helyezkedett el, mint ő. Csend, mély, áthatolhatatlan csend nehezedett rájuk, amelyet csak az éjszakai állatok neszezései törtek meg. A lány kellemetlenül fészkelődött, tekintete riadtan cikázott. Nem volt hozzászokva ezekhez a hangokhoz, de tudta, hogy nem érheti őket semmi bántódás, hisz az állatok jobban félnek tőlük. De amikor vonyítás hangja ütötte meg fülét, akaratlanul is Ike hátához simult. A fiú testének közelsége nyugtatóan hatott rá. Már nem is volt dühös, és halvány szégyen jelent meg benne. Talán tényleg túlzásba vitte, és nem kellett volna számon kérni a fiút.

- Sajnálom – szólalt meg alig hallhatóan.

- Nem hallottam tisztán. Mintha bocsánatot kért volna valaki, de biztos csak a szél süvített.

- Mondom: sajnálom! – emelte fel a lány a hangját, és szembefordult Ike-kal. A fiú követte példáját.

- Á! Mégsem a szél volt – vigyorgott rá a szokásos gúnyos-stílusában. – Mivel ma jó napom van, elfogadom a bocsánatkérésedet.

Kaley megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ugye nem hagysz el? Ne hagyj magamra… Te is – suttogta, és a fiú keze után nyúlt. Azonban mozdulata megtört, és nem fogta meg, helyette a füvet kezdte tépkedni.

- Hm… Talán. Még megfontolom – dörzsölgette Ike borostás állát elmélyülten. Szája sarkában mosoly bujkált.

- Ne hagyj el! Ha te is elhagysz, akkor… akkor nem marad senki se nekem – hajtotta le a fejét a lány, és szaggatottan felsóhajtott. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

- Roppant sajnálatos – mondta a fiú minden érzelem nélkül.

- Kérlek! Te vagy az én hercegem! Ígérem, jó hercegnő leszek! – Kaley hangjába kétségbeesés vegyült, és esedezve nézett fel a fiúra nagy szemeivel.

- Bizonyítsd be!

- Ho… hogyan?

- Mit tudjam én! – vonta meg a vállát.

Ekkor hangos csattanás hangzott, amibe még a föld is beleremegett. Összerezzentek, és felálltak, és a hang irányába kapták a fejüket.

- Ez… ez meg mi volt? – karolt bele a lány a fiúba. Meglehetősen megrémült, főleg, amikor füst szállt fel tőlük nem messze, a fák mögül.

- Valami lezuhant… Nézzük meg! – fogta kézen Ike Kaley-t, és húzni kezdte maga után.

- Hé! – kiáltott rá a lány. Nem volt biztos benne, hogy kíváncsi rá.

Egy mezőre értek, ahol egy kisebbfajta léghajó-roncsot láttak meg maguk előtt. A földön három alak hevert szétvetett végtagokkal.

- Ó, jaj! Hisz ez szörnyű! – kapta a lány a szája elé a kezét, és kis híján elájult. Lába földbe gyökerezett, és megkövülten meredt rájuk.

- Inkább gyere, és segíts! – fogta ismét karon Ike.

Az alakokhoz mentek, és lehajoltak hozzájuk. Nem voltak épp a legjobb állapotban-a lánynak vérzett a feje, a másik kettőnek pedig furcsa szögben álltak a végtagjaik.

- Ugye… ugye nem haltak meg? – pánikolt be Kaley.

- Nézd meg a pulzusukat! – utasította a fiú, és ő is így tett. Az egyik fiúhoz hajolt, és kitapogatta a csuklóján az ütőerét. Kaley követte példáját, ő a lánnyal járt el hasonlóan.

- Él! – mondta megkönnyebbülten. A fiú eközben a harmadik férfival foglalkozott, aki valamivel idősebb lehetett náluk, és ugyancsak különös ruhát viselt.

- Ők is élnek. Ám nincsenek a legjobb állapotban…

- Mit csináljunk velük?

- El kell látni őket. Hozd ide a táskám! – utasította olyan ellentmondást nem tűrően, hogy a lány rögtön tette parancsát.

Amikor visszaért, az egyik sebesült nyitogatta a szemét-történetesen a furcsa ruhákba öltözött. Színes kendőt, bársonyfrakkot, és vörös nadrágot viselt.

Kaley leguggolt mellé, és a földre dobta Ike táskáját.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet rábízni… - motyogta kábán.

- Kire? Kicsoda ön? – kérdezte a lány.

- Ulysses… Az… az az éretlen kölyök…

- Önt Ulyssessznek hívják?

- Nem engem… Őt… - mormogta, majd hirtelen felpattantak a szemei, és felült. – Alice! Hol van Alice?!

Kaley és Ike hátrahőköltek.

- Nyugodjon meg, kérem – próbálta csillapítani Ike, ám a férfi nagy-nehezen feltápászkodott, és tekintetével megkereste a lányt. Térdre rogyott mellette, és az ölébe fektette. A karjába zárta, és simogatta a haját.

- Alice! Alice, ébredj fel, kérlek! – könyörgött neki. A lány ekkor felemelte a kezét, és a férfiéra simította.

- Lüdvic… Mi történt?

A férfi nem szólt semmit, csak megpuszilta a homlokát, és teljesen az ölébe vonta. Ringatta a karjai között, mintha soha nem akarná elengedni.

Kaley szeme könnybe lábadt a jelenettől – azt akarta, hogy őt is így szeressék, hogy érte is így aggódjanak.

Ám a harmadik sérült nem mutatott semmiféle életjelet magáról. A hasán feküdt és a karja ki volt fordulva. Odamentek hát hozzá, hogy megvizsgálják. Élt még-legalábbis volt pulzusa, de ezenkívül nem sok minden utalt arra, hogy életben van. A hátára fordították, és szólongatni kezdték.

- Ó, ne! Ulysses! – bontakozott ki a lány a férfi öleléséből, és a fiúhoz sietett. – Ugye él?!

- Él – biztosította Ike, és biccentett egyet.

Alice felzokogott, és a fiúra borult. Kaley figyelmét nem kerülte el, hogy Lüdvic kissé rosszallóan elhúzza a száját.

- Kérem, szálljon le róla. El kell látni – mondta Ike, amire a lány elhúzódott a közeléből. A táskájából kötszert és valamiféle folyadékot vett elő, de először is visszaállította normális helyzetbe a karját. Ez abból állt, hogy megfogta a kificamodott testrészt, és egy erős, határozott mozdulattal megcsavarta. Kaley fájdalmasan felszisszent. Ezután a sérüléseit látta el, ahogyan Lüdvicknek és Alice-nek is. Szerencsére nem voltak súlyosak, ám Ulysses még mindig nem tért magához.

- Lyss… Lyss, kérlek, gyere vissza hozzánk… - simított végig a lány a fiú arcán.

- Valószínűleg agyrázkódást szenvedett. Ne aggódjon, hamarosan rendbe jön – mondta Ike biztató hangon. – Viszont azt javaslom, menjünk távolabb a roncstól. Ha esetleg felrobban, nem a legszerencsésebb, ha a közelében vagyunk. – Ezzel felnyalábolta a fiút.

Kaley csodálkozott azon, hogy ilyen erős, és elismerően somolygott az orra alatt. Alice és Lüdvic tudott a saját lábán jönni, előtte azonban a férfi kimenekítette a füstölgő roncsok közül a holmijaikat.

Visszamentek a tóhoz, és letelepedtek a partjára. Ike elfektette az ájult fiút a földön. Kaley közelebb húzódott hozzá, és magában megállapította, milyen jóképű. Keskeny arca volt, seprűs szempillái és borzas, fekete haja. Vonásai lágyak és nemesiek voltak, főként a szép, határozott ívű orra. Amikor azt hitte, nem figyeli senki, lopva végigsimított az arcán. Borzongás futott végig rajta, ahogyan ujjai a fiú bársonyos bőréhez értek. Elgondolkozott. Talán tévedett, és mégsem Ike az ő hercege, hanem ez a fiú…? Olyan szép… Bárcsak kinyitná a szemét! Vajon milyen színű lehet…? Kék? Barna? Netalán fekete…? – találgatott magában. Megrázta a fejét, és fülig elvörösödött, amikor észrevette, hogy figyelik.

- Oh… én csak… A kedvese…? – kérdezett rá, és magában remélte, hogy nemleges feleletet kap.

- Lyss…? – kacagott fel a lány. – Jaj, dehogy! Hogy is lehetne az…?

- A… akkor jó – csúszott ki Kaley száján, amire a szája elé kapta a kezét. Ó, milyen kínos! – Ú-úgy értem… Lüdvic a kedvese?

Ezúttal Alice-on volt a pirulás sora.

- Ne… nem. Ő egy… régi barát – nézett félre.

- Ó, szóval egy régi barát? – könyökölt rá az imént említett férfi a lány vállára nevetve.

- Naa! Te aljas! Nem illik hallgatózni! – kuncogott vörös fejjel a lány.

- Én megengedhetem magamnak – fordította szembe magával Lüdvic Alice-t.

- Mi jogon?

- Csak – érkezett a könnyed felelet, majd összeborzolta a lány haját. Alice tettetett sértődöttséggel nézett rá, és meghúzta a férfi haját.

Ekkor hangos dörrenés hallatszott, és fény borított el mindent egy pillanatra. Mindannyian összerezzentek, és megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy még időben elmentek a léghajó közeléből. Ulysses azonban még erre sem ébredt fel.

- Azt javaslom, sürgősen menjünk innen – nyalábolta ismét fel Ike a fiút.

Gyors léptekkel elindultak az ellenkező irányba, és jó pár kilométer megtétele után kimerülten leroskadtak a földre. Egy domboldalon voltak, és lent, a völgyben egy városka terült el.

- Ha szabad kérdeznem, önök hová tartanak? – tette fel a kérdést Ike Lüdvic és Alice felé fordulva.

- A királyi palotába.

- Önök is? – kerekedett ki Kaley szeme. – Nahát, mi is!

Lüdvicnek felcsillant a szeme, és érdeklődés villant fel a tekintetében.

- Csakugyan…? És milyen apropóból?

- Én vagyok a király lánya! – húzta ki magát a lány büszkén.

- Ne hallgasson rá, nekem is ezt adta be – szólalt meg Ike fásult hangon.

Lüdvic azonban elengedte a füle mellett a megjegyzését.

- Kérem, meséljen erről bővebben – unszolta a lányt, aki el sem merte hinni, hogy valakit ez ennyire érdekel. Lelkesen belekezdett:

- Tudja, engem örökbe fogadtak… Méghozzá a király egyik fő ellenlábasa. Összeesküvést szőtt nevelőapám ellene, amit én megakadályoztam. Sohasem szeretett engem, és állandóan arról beszélt, mivel tudna keresztbe tenni a királynak. Bizonyára ön is hallott már arról, hogy a király lánya valójában nem halt meg, hanem elrabolták. Ha valaki, hát a nevelőapám képes ilyen alávaló tettre. Így hát elszöktem tőle, hogy bizonyítékot kapjak arra, hogy valóban a király az én igazi apám.

- Érdekes történet… - dörzsölgette Lüdvic a kis kecskeszakáll-kezdeményét a szája alatt. Csak ennyit fűzött hozzá, de látszott rajta, hogy erősen töri valamin a fejét.

- Érdekes…! – horkantott fel Ike gúnyosan, de inkább ő sem ragozta tovább.

- Nevess csak! – fonta keresztbe a karját maga előtt Kaley durcásan. – Majd meglátod, hogy igazam van!

- Na de kérem, uram! Nem szép dolog kinevetni egy hölgyet.

- Más véleményen lenne, ha önről hinné azt, hogy a hercege – dohogott.

- Már nem vagyok olyan biztos benne… - sandított le Kaley Ulyssesszre. Ike követte a pillantását, és ismét felhorkantott.

- Ó, szóval új herceged lett!

- N… nem is! – vörösödött el a lány, azzal felkelt, és elvonult.

- Nők… - csóválta meg Ike a fejét. Lüdvic egyetértően hümmögött. 

Következő fejezet

Legyél a hercegem! - 1. fejezet

Adott egy lány, aki királylánynak képzeli magát, és adott egy jóképű bányamunkás, aki rossz helyen van rossz időben. A lány a fejébe veszi, hogy a fiú valójában az ő hercege, amit készen áll neki bebizonyítani. 

A történet a Karmazsin égbolt alatt világában játszódik, de az is megértheti, aki nem olvasta az eredeti sztorit. Majd egy ponton kapcsolódni fog a végleges változathoz, ez az előzmény, ami nem lesz benne. Amolyan ujjgyakorlatként írom, illetve hogy jobban megismerjük őket és magát a világot.

Kaley semmit sem bízott a véletlenre. Mindent gondosan megtervezett előre, és a körülmények a terveinek megfelelően alakultak. Egy torony tornácán állt, könyvvel a kezében, miközben vágyakozón a Holdat bámulta. Szíve torkában dobogott, annyira izgult. Hosszú, hosszú ideje várt már erre, és most végre eljött a pillanat – vágya beteljesül, és minden helyreáll. Valósággal sugárzott-még sohasem érezte ilyen boldognak magát. Álma valóra válik, és mostantól örök boldogságban fog élni Vele - Vele, a hercegével. Sok éven át hasztalanul kereste, de sohasem adta fel a reményt.

A legszebb öltözékét húzta fel az alkalomra-egy mályvaszínű, fodrokkal díszített selyemruhát. Ő maga hímezte ki apró csigamintákkal és csillagocskákkal. Leért egészen a földig, eltakarva rózsaszín lakkcipőbe bújtatott lábát. Gyönyörűnek érezte magát, és biztos volt benne, hogy a hercege nem fog tudni ellenállni neki, ha meglátja. A biztonság kedvéért azért tett némi pirosítót az arcára, és mogyorószín szemét kihúzta fekete ceruzával. Meg akarta kímélni magát a csalódástól, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy ne maradjon ezúttal is hoppon.

Türelmetlenül ránézett az órájára-éjfél lesz tíz másodperc múlva. Szíve hevesen zakatolt izgalmában, tenyere izzadt, és fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon eljön a hercege? Ki ő, hogy néz ki, szeretni fogja őt örökkön örökké? Mit fog gondolni róla?

Megválaszolni a kérdéseket viszont nem maradt ideje, mert a mutató elütötte az éjfélt. Mély levegőt vett, majd tekintetét a könyvre szegezte.

- „Jöjj el értem, hercegem, apaszd el könnyeimet, ez az éjszaka a mienk, hozd el szerelmedet.”

Kaley hangja ünnepélyesen csengett, és amint elhalt ajkán az utolsó szó, várakozón felnézett.

Vajon eljön a hercege…?

Kipirult arccal, izgatottan várt, miközben kecses ujjaival a kőtornácon dobolt. Tekintetét a kissé düledező lépcsőre szegezte, egy pillanatra sem véve le róla szemét. Hosszú percek teltek el, és egyre türelmetlenebbé vált. Már kezdte feladni a reményt, amikor visszhangzó léptek hangja ütötte meg fülét. Ez ő! A hercege.

Gyorsan elővette zsebéből a kör alakú kistükrét, megigazgatta a haját, és lesimította a ruháját. Igen, így tökéletes lesz.

A léptek egyre közelebbről hallatszottak, majd egy alak tűnt fel a boltív alatt.

Kaley lélegzete elállt, és lába földbe gyökerezett, ahogy megpillantotta. Nem egészen erre számított.

A fiú a húszas évei elején járhatott, és a lány várakozásával ellentétben nem viselt se palástot, se koronát. Sőt, még csak „rendes” ruhát sem. Szakadt ingét és nadrágját koszfoltok szennyezték, arca szurtos volt, és a hajára is ráfért volna egy alapos mosás és vágás.

Mindent összevetve, nem úgy festett, mint egy herceg. De attól még az! Annak kell lennie…

- Hát eljöttél, hercegem? – szólalt meg Kaley végül, és tett egy bizonytalan lépést a fiú felé.

- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz?! – ripakodott rá a fiú, és úgy nézett rá, akár egy eszelősre.

A lány a szája elé kapta a kezét – mindenre számított, csak ilyen modortalan fogadtatásra nem.

- Mégis… mégis hogy beszélhetsz így velem, a király lányával?! Hát nem tanultál jó modort?

- Nem vagyok herceg! – kérte ki magának a fiú. Kaley tekintete hosszasan elidőzött rajta. Öltözete és koszos arca ellenére meglehetősen jóképű volt, és kifinomult vonásai arról árulkodtak, hogy nemesi vér csörgedezik az ereiben. A lány megkönnyebbülten felkacagott, majd közelebb lépett hozzá, és szégyenlősen pislogott fel rá.

- De, igen! Te vagy az én hercegem – ölelte át esetlenül. Büszke volt magára, hogy nem hallgatott az első megérzésére, és arra gondolt, hogy ez biztos egy próba volt. De ő átlátott az álcán, és most elnyeri jutalmát!

- Hányszor mondjam még el? Nem. vagyok. herceg! – tolta el magától a lányt. Kaley szemében bizonytalanság jelent meg. Talán tévedett, és mégsem az…?

- De hát az lehetetlen…! – nézett fel a fiúra csalódottan. – Hisz mindent úgy csináltam, ahogy a könyvben van…

- Miféle könyv?

- Ez! – húzta elő a lány a hímzett tarisznyájából a kis kötetet. Rá cirádás betűkkel a „Holderdő meséi” címet írták.

A fiú döbbenten nézett hol a könyvre, hol a lányra, majd kitört belőle a nevetés.

- De hisz ez egy mesekönyv!

Kaley visszasüllyesztette a könyvet a táskájába, és durcásan összefonta a karját maga előtt. Dühös volt a fiúra, amiért kineveti, mikor elképzelése sincs arról, milyen fáradtságos kutatómunkát végzett!

- A mesék igazak! Bebizonyítom! – erősködött dacosan.

- Na, azt megnézem! – vigyorgott a fiú. – Hát rajta, bizonyítsd be!

- Csókolj meg! – parancsolt rá a lány zavartan, ám határozottan. A mesékben ez mindig be szokott válni. A fiú bizonyára elvesztette az emlékeit, de amint megcsókolja, azon nyomban vissza fognak térni. Legalábbis… a könyvek szerint.

- Te… tessék? – pislogott nagyokat a fiú.

- Csókolj… meg – mondta a lány kevésbé magabiztosan, és közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét, és felpipiskedett. Szíve torkában dobogott, arca teljesen kipirult, hisz még sohasem csinált ilyet. Ez lesz élete első csókja, amelyet csak neki, az ő hercegének tartogatott! Senki másnak nem engedte ezidáig, hogy megtegye, pedig akadt rá jó néhány jelentkező. Épp ezért remélte, hogy a fiú megtisztelve fogja érezni magát, ám várakozásával ellentétben elrántotta a kezét, és ellépett tőle. Kaley-ben egy világ omlott össze, és sebzetten nézett rá. Visszautasították! Őt, a király lányát…!

- Hát tényleg nem érted?! – toppantott a lábával ingerülten, szégyentől vörös arccal.

- Te nem érted! Nem vagyok herceg, és nem foglak megcsókolni! Én egy egyszerű bányamunkás vagyok, és azért jöttem, hogy megnézzem, van-e a valaki a toronyban!

- Hogy mi?

- Fel lesz robbantva, és előírás előtte megnézni, tartózkodik-e bent valaki.

- Egy… bányamunkás… - motyogta maga elé Kaley megsemmisülten. Próbálta összerakni a fejében a dolgokat, ám úgy érezte, elveszik gondolatai és érzései labirintusában. Minden kicsúszott a kezei közül, és legszívesebben zokogva a padlóra omlott volna. De tartotta magát. Egy királylánynak minden körülmények között királylánynak kell maradnia, épp ezért nem fakadhat csak úgy sírva! Főleg nem mások - különösen egy közönséges bányamunkás előtt. Mély levegőt vett, és feldúltsága ellenére igyekezett méltóságteljes maradni.

És ha ez is a próba része, és a fiú valóban herceg? Ezt csak egy módon tudhatja meg…

Összeszedte minden bátorságát, eldobta az összes ellenérzését, és ismét felpipiskedett. Átkarolta a fiú nyakát, és mielőtt tiltakozhatott volna, szájon csókolta. Futó, röpke érintés volt, és rögtön elhúzódott tőle. Várakozón nézett a fiúra, miközben próbált szabályosan lélegezni. Nem hitte volna, hogy ilyen hatást tesz rá élete első csókja. Édes volt, puha, és… még valami más is, amitől szíve vad táncra perdült.

- Te meg mégis mi a francot művelsz?! – A fiú hangja indulatosan csengett. Kaley lesütött szemmel hebegte:

- Meg… megcsókoltalak. Na? Visszatértek az emlékeid?

- Mi van? – A fiú úgy nézett a lányra, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy valójában férfi.

- Az… emlékeid. De ezek szerint nem… - húzta el a száját a lány csalódottan, és leült a kör alakú szobácska ékére, egy kőből faragott szökőkút peremére. Tekintetét a csillagos égboltra szegezte. A távolban halványan hegyek körvonalazódtak, és egy denevér repült el a repkénnyel befutott ablak előtt. Apró, fehér selyemkesztyűbe bújtatott kezét tördelte, és bánatosan sóhajtozott. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa kitörni készülő könnyeit. De ha eddig sikerült tartania magát, menni fog ezután is!

- Elmagyaráznád, mégis miről van szó? – A fiú Kaley elé lépett, és felbiccentette az állát.

A lány megremegett az érintéstől, és a fiú szemébe pillantott. Szürke, benne halvány, acélszín mintákkal. Még sohasem látott ehhez foghatót. 

- Ahogy mondtam, királylány vagyok, méghozzá nem is akármilyen királylány! Én vagyok Eirlys király lánya! – húzta ki magát büszkén.

- Eirlys király? – kacagott fel a fiú. – Na ne nevettess!

- Nem nevettetlek! Ő tényleg az én… - Ám nem tudta befejezni mondatát, mert hangját elnyomta a fiú gúnyos kacagása. – Hát jó! Akkor ne higgy nekem – tette keresztbe sértődötten a lábát, és elfordult tőle. Fejét konokul felszegte, állkapcsát megfeszítette. Rosszul esett neki, hogy a fiú gúnyt űz belőle. Bár már hozzászokott – gyakran csúfolódtak rajta a társai. Bolondnak tartották, amiért királylánynak képzeli magát, hiába erősködött, hogy ő tényleg az.

- Bocsáss meg, királykisasszony! De ahogy mondtam, én csak egy egyszerű bányamunkás vagyok – ült fel a lány mellé széles vigyorral. Látszott rajta, mennyire szórakoztatja a helyzet, ellenben a lány kevésbé mulatott jól.

- Egy teljes héten át bolyongtam, amíg ráleltem erre az ostoba toronyra! Rémes vesződség és fáradtság volt, nem beszélve arról, hogy majdnem kifutottam az időből!

- Én ebből egy árva büdös szót sem értek, tudom, tudom, hogy is érthetnék, hisz műveltségem sohasem érhet fel kegyed, ó, dicső királykisasszony bölcsességéhez!  - trillázta cinikusan, ám a lány bóknak vette.

- Nos, azt nem tudom, mennyire vagyok bölcs, de köszönöm az elismerést. Bár a barátnőm, Olivia kisasszony minap megdicsért, milyen okos vagyok. De ne aggódj, azért te sem vagy buta – mosolygott rá elnézően, ahogy egy kíváncsi kisgyerekre szokás, aki a legalapvetőbb dolgokra is rákérdez.  

- Köszönöm, ez biztató! Máris jobban érzem magamat.

- Segítek, ahol tudok – pirult el a lány, és szerényen vonogatta a vállát. A fiú mellette pukkadozott a nevetéstől.

- Szóval mi is ez az egész? – tért vissza a fiú a kérdéshez, miután némileg lecsillapodott.

- Ahogy említettem, én vagyok a király lánya, és…

- Eirlys király lánya, akinek köztudottan nincs gyermeke? – vonta fel a fiú magasra a szemöldökét. Kaley bosszúsan felsóhajtott, és úgy nézett rá, mint egy öt évesre, akinek el kell magyarázni a cipőfűző bekötésének helyes módját.

- De igen, van. Bizonyára te is hallottál róla, hogy tizenhét évvel ezelőtt Eirlys királynak és királynéjének meghalt a kislányuk. Nem érte meg az egy hónapot sem. Ezt mindenki tudja. Azt azonban már kevesebben, hogy ez nem egészen így történt.

- Hát hogyan, hercegnő? – kérdezte a fiú kihívón.

- Királykisasszony! Én nem holmi hercegnő vagyok, hanem magának a királynak a lánya! Elvárnék némi tiszteletet! – nézett rá Kaley felháborodottan.

- Bocsánatáért esedezem, királynőm! Kérem, kímélje meg szánalmas életemet! – tette a szívére a fiú színpadiasan a kezét.

- Talán. Még megfontolom – biccentett a lány kimérten. – Nos, ahogy mondottam, ez korántsem így történt, csak ezt hitették el az emberekkel. Valójában a kislányt elrabolták, sőt, mi több, tudom is, hogy ki, hiszen én vagyok az a kislány!

Szavai után hosszú szünet állt be. A fiú döbbenten pislogott, és ugyancsak furcsálkozva meredt a lányra. Kaley fel volt készülve hasonló fogadtatásra, hisz általában mindenkiből ezt a hatást szokta kiváltani történetével.

- Már ne is haragudj, de… szóval kérlek, ne sértődj meg, de…

- Igen…?

- Szóval látott már orvos? – vigyorgott kajánul a fiú.

- Minden rendben velem! Teljesen normális vagyok! – csattant fel Kaley paprikapiros arccal.

- Azt látom! – kacagott a fiú. – És mire alapozod ezt a képtelen feltételezést?

- Ez nem képtelen feltételezés! Ez az igazság! – Kaley-t kezdte végtelenül bosszantani, hogy a fiú mindezek ellenére sem hisz neki, sőt mi több: gúnyolódik vele! Amíg nem tudta, hogy hercegnő, addig se tűrte az effajta viselkedést, és a fiút is csak azért nem pofozta fel, mert herceg volt. Az ő hercege… Bár kezdtek efelől kételyei támadni. Számtalanszor álmodozott Róla, és képzeletében nem egészen így festett. Habár a magassága és szőke haja megegyezett azzal a képpel, ami a fejében élt, a modora már kevésbé, nem beszélve a ruháiról és a szörnyű borostájáról… Ami nem elég, hogy ápolatlanságról tesz tanúbizonyságot, még szúr is!

- Hát persze – hagyta rá vidáman a fiú. – És a meséd a hercegről? Aki állítólag én vagyok?

- Van egy mes… egy történet egy királykisasszonyról, aki egy toronyban élt. Az volt a vágya, hogy találkozzon az ő hercegével, és amikor felolvasta azt a verset teliholdkor, amit én is, megjelent előtte! Ahogy te is megjelentél előttem. És mivel én kirá… - Ám Kaley nem tudta befejezni a mondatát, mert a fiú belevágott a szavába:

- Te tényleg elhiszed azt, amit egy ostoba gyerekkönyvben írnak…?

- Már mondtam: ez az igazság! Csak azért csináltak belőle mesét, hogy senki ne vegye komolyan! – erősködött a lány, aki immár a sírás határán állt. Tudta előre, hogy ez lesz, és felkészült arra, hogy magyarázkodnia kell, de arra nem számított, hogy a fiú ilyen makacs lesz. És még a felét sem tudja annak, amikre rájött kutatásai során… De úgy döntött, nem fogja megosztani vele, ha már ezt sem volt képes megérteni.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan…

- Adj nekem esélyt, hogy bebizonyíthassam! – fogta meg a lány a karját, és esedezve nézett a fiúra. Még a szempilláit is megrebegtette. Ez eddig mindig bevált, és remélte, ezúttal is sikere lesz.

- Nos, rendben. Bizonyítsd be – sóhajtott fel a fiú végül, miután hosszasan tanulmányozta Kaley-t.

- Ó, de jó! Köszönöm – derült fel a lány arca, és boldog mosollyal átölelte a fiút. – Akkor gyere! – pattant fel, és kitartotta a kezét, hogy a fiú belékarolhasson.

- Várj, várj, várj! Álljon meg a menet. Egy: ki mondta, hogy veled megyek; kettő: hova akarsz cipelni engem?

- Hát a palotába! Az igazi édesapámhoz, Eirlys királyhoz! – nézett rá úgy, mintha a világ legnyilvánvalóbb tényét közölte volna.

- Tartom magam a korábbi álláspontomhoz: te. nem. vagy. normális! – csóválta meg a fiú a fejét, de azért belekarolt a lányba.

- Tudom – kuncogott fel Kaley, és hozzásimult a fiú oldalához. – Ó! Majd’ elfelejtettem! A poggyászom! – mutatott egy jól kitömött bőröndre a földön, majd jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra.

- Mi van vele?

- Khm… Igazán cipelhetnéd… - köszörülte meg Kaley a torkát.

- Nem elég, hogy megcsókol egy flúgos nőszemély, aki hercegnek hisz engem, még cipeljem is a poggyászát! – sóhajtott fel teátrálisan, de azért felvette a bőröndöt.

- A flúgost kikérem magamnak, mindazoná…

- Az vagy. Törődj bele – borzolta össze a fiú a lány nagy műgonddal elkészített haját, aki erre gyilkos pillantást vetett rá. – Egyébként a nevem Ike. Ike Beckett. És a te személyedben kit tisztelhetek, bájos, ám flúgos ifjú hölgy?

- Kaley-t. Kaley Eirlys királykisasszonyt. 

Következő fejezet

HTML Comment Box is loading comments...

Készül, készül :)

Sziasztok!

Itt az ideje egy újabb helyzetjelentésnek. Még mindig dolgozom a történeten, eddig 13 oldalt sikerült összehoznom csak a jegyzeteknek, és még csak most kezdtem el begépelni. Nagy meló áll előttem, de legalább már nekivágtam :) Tudom, lassan haladok, de az egyetem és a magánéleti dolgok eléggé elveszik a szabadidőmet. De mostantól több lesz szerencsére. Így azt írásra és ötletelésre fogom fordítani :)

Döntésre jutottam: át fogom írni teljesen az egészet, mert szeretnék jelentkezni jövőre Aranymosásra. Úgy érzem, azóta, amióta elkezdtem írni a sztorit, sokat fejlődtem (legalábbis törekedtem rá), és mostani fejjel jobban meg tudnám írni. Rengeteget tanultam, gyakoroltam, és tudom, hogy a regényem jelen állapotában még az előszűrőn se menne át, viszont nem adom fel. Ezért is csiszolgatom ennyit, ezért írom át az új ismereteim, tapasztalataim birtokában.

Ti láttok esélyt arra, hogy a történetem átmenjen az előszűrőn? (Persze, látatlanban nehéz nyilatkozni, tudom, mert természetesen nem ezt a verziót küldeném be, hanem az átdolgozottat.)

...

Mint látjátok, meglehetősen régóta írom ezt a történetet. Jó párszor átírtam, és még fogom is. Folyamatosan gyűjtögetem hozzá az ötleteket évek óta (lassan három éve). Rengeteget jár a sztori a fejemben, és minél jobban meg szeretném írni. Tudom, hogy van rajta még mit csiszolni, de próbálok törekedni arra, hogy jobb és jobb legyek. 
Végre sikerült rászánni magamat arra, hogy összeszedjem a jegyzeteket. Ugyancsak sok fecni és füzet összegyűlt (nyolc füzet és számtalan töredék.) Ezeket legépelni és wordben összefésülni nem kis meló lesz, emiatt néha úgy érzem, túl nagy fába vágtam a fejszémet. Megvan minden a fejemben nagyjából, tudom, mi lesz a vége, hogy hova akarok kilyukadni, de még dolgoznom kell a főszálat összekötő mellékszálakon és magán a világon. Pár új karakter illetve szál is eszembe jutott, ezeket se ártana kidolgozni. Illetve egy kicsit úgy érzem, már így is sok szál van benne, de ezek szépen lassan egybe fognak érni, még ha most úgy is tűnik, hogy nem kapcsolódnak egymáshoz. Nem akarok semmit elkapkodni, ezért "ülök" ennyit rajta.
Nem tudom, egyáltalán kit érdekel még ez a történet, de nagyon jólesne a visszajelzés. Nem fogok kritikáért kuncsorogni - mindössze szeretném tudni, ki tart rá igényt. Remélem, azért valaki még követi, illetve hogy lesznek új olvasóim. Őszinte véleményetekre lennék kíváncsi. 

Itt vannak a jegyzeteim és a füzetek (bizonyításképp, hogy lássátok, tényleg dolgozom :D )

Rajz *-*

*pattog örömében* Ezt a rajzot kaptam Vicarios-ról és Violetről *-*
Vicarios: "Stop breathing!"
Violet: "Stop drinking, bastard!"
:D