Legyél a hercegem! - 2. fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem, elnyeri tetszéseteket :) Kérlek, hagyjatok után mancsnyomot, ha elolvastátok, és kedvetek van hozzá :) Itt találjátok az első fejezetet. 

- Szörnyen fáradt vagyok! Álljunk meg! – elégedetlenkedett panaszos, elnyújtott hangon Kaley. Teljes három órája vándoroltak, és kezdett meglehetősen álmos lenni.

- Itt akarsz az erdőben éjszakázni? – torpant meg a fiú, azzal ledobta a lány bőröndjét egy nem túl elegáns mozdulattal a földre. – Részemről nincsen akadálya, de ha nekiállsz nyafogni… - harapta el a mondatát, és hanyagul ráült Kaley poggyászára.

- Nem nyafogok! És azonnal szállj le róla! Törékeny dolgok vannak benne! – ripakodott rá dühösen.

- Micsoda, her… királylány? Csak nem magaddal hoztál egy komplett teáskészletet? – Ike láthatóan jót mulatott, amitől Kaley még mérgesebb lett.

- Nem is igaz! Csak… két csészét és főzőkannát – nézett félre a lány. Ike hahotában tört ki.

A lány sértetten felhúzta az orrát, azzal gőgösen elvonult. Nem marad tovább egy perccel sem ilyen bárdolatlan alakkal! Mit képzel magáról, hogy kineveti?!

Ahogy haladt a fák között, hirtelen elvesztette a lába alól a talajt. Felsikoltott, és a következő pillanatban nyakig ült a békalencsés, iszapos tóban. Levegő után kapkodott, és kétségbeesetten csapkodott a kezével.

- Segítség! Segítség! – sivalkodott éles hangon.

Léptek hangjait hallotta, majd meglátta Ike-ot maga fölé tornyosulni.

- Éjszakai fürdőzés? – vigyorgott kajánul a fiú. – Mondanám, hogy becsobbanok melléd, de attól tartok, hideg a víz. Meg fogsz így fázni!

- Elég a locsogásból! Segíts ki innen! – ripakodott rá a lány türelmetlenül, és Ike felé nyújtotta a kezét. A fiú megfogta, és kihúzta a lányt a vízből. Kaley kicsavarta a hajából a vizet, és fázósan összehúzta magát. A fiú ekkor levette a kabátját, és a lány hátára terítette.

- Oh… köszönöm – bújt bele Kaley. Meglepődött Ike kedvességén, hiszen eddig olyan udvariatlanul viselkedett vele.

- Hát milyen herceg lennék, ha ennyit se lennék képes megtenni a királynőmért? – karolt bele a lányba. Kaley ebben a pillanatban tényleg annak érezte magát, és büszkén felszegte a fejét. Kecsesen, elegánsan lépdelt, mintha legalábbis pódiumon vonulna végig.  Már nem is fázott annyira.

- Át kell öltöznöd, ha nem akarsz megfázni – jelentette ki a fiú.

- Akkor fordulj el! – hajolt le a lány a bőröndjéhez, és előszedett belőle egy vastag, szőrmegalléros ruhát. Ike engedelmesen tette a parancsot. Kaley gyorsan megszabadította magát a vizes holmiktól, és némi vesződség árán felöltötte magára a ruhát. Indulása előtt két héttel varrattatta neki nevelőapja, és alig várta, hogy felhúzhassa, de mindezidáig nem tudta az enyhe idő miatt. Most sem volt hideg, viszont átfagyott a nem túl kellemes hőmérsékletű víztől.

- Na? Hogy tetszem? – billegett a sarkán a lány, amire Ike megpördült a tengelye körül, és végigmérte.

- Csinos – jegyezte meg egyszerűen.

- Csinos? Csak ennyi? Csinos?! – húzta el Kaley a száját.

- Akkor nem csinos – vonta meg a vállát a fiú, és letelepedett a fűre. Egy almát vett elő a zsebéből, amiből jó nagyot harapott. – Kérsz? – nyújtotta a lány felé jóízűen csámcsogva. Kaley elütötte a kezét, amire az alma a földön landolt. A fiú felvette, beletörölte az ingujjába, és folytatta a gyümölcs majszolását.

- Csúnyának tartasz?! – nézett rá a lány mélységes csalódottsággal. Eddig mindenki azt mondta róla, mennyire szép, és ő is annak tartotta magát. Erre pont a hercege nincs megelégedve a külsejével?!

- Egy szóval sem mondtam! – vonogatta a vállát a fiú nyeglén.

- Akkor?!

- Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, kit hordott hátán a föld! Arcod festői szépsége, sudár alakod, és nemesi tartásod tökéletes esszenciája… - kezdett bele fellengzősen.

- Mondd úgy, hogy el is higgyem! – nézett rá vérig sértetten Kaley, és hátat fordított neki.

- Mit tegyek, hogy elhidd? Ússzam át a tengert? Szálljak érted harcba, égessem fel a világot? Megteszem! Érted bármit, királynőm!

- Elég a gúnyolódásból! – csattant fel a lány türelmét vesztve.

- Mondhatok valamit? – tette rá a kezét óvatosan a fiú Kaley vállára.

- Nem! És ne érj hozzám! – söpörte le a lány a kezét magáról. Térdét átkulcsolta, és dacosan, összevont szemöldökkel nézett maga elé.

- Márpedig elmondom: ha továbbra is úgy viselkedsz, mint egy hisztis királylány, akinek mindent szabad, itt hagylak a francba!

- Nem vagyok hisztis! – duzzogott tovább a lány. Még hogy az! És még hogy mindent szabad neki…! Nevelőapja kis túlzással mindentől és mindenkitől eltiltotta. A társalkodónője, és egyben egyetlen és legjobb barátnője, Olivia kisasszony jelentette számára a társaságot, akivel együtt nőtt fel. Vele egykorú fiúkkal csak bálokon találkozhatott, és nevelőapja ritkán vitte el bálokra. Ő maga pedig szinte egyáltalán nem tartott, csak kivételes alkalmakkor.

- Nem? Akkor minek nevezed azt, amit most csinálsz?

A lány konokul összeszorította állkapcsát, és nem felelt. Nagyon remélte, hogy a fiú csak mérgében mondta azt, hogy itt hagyja.

- Hát jó. Tőlem játszhatjuk ezt. Majd meglátjuk, ki bírja tovább.

Ike hátat fordított a lánynak, és ugyanabban a pozícióban helyezkedett el, mint ő. Csend, mély, áthatolhatatlan csend nehezedett rájuk, amelyet csak az éjszakai állatok neszezései törtek meg. A lány kellemetlenül fészkelődött, tekintete riadtan cikázott. Nem volt hozzászokva ezekhez a hangokhoz, de tudta, hogy nem érheti őket semmi bántódás, hisz az állatok jobban félnek tőlük. De amikor vonyítás hangja ütötte meg fülét, akaratlanul is Ike hátához simult. A fiú testének közelsége nyugtatóan hatott rá. Már nem is volt dühös, és halvány szégyen jelent meg benne. Talán tényleg túlzásba vitte, és nem kellett volna számon kérni a fiút.

- Sajnálom – szólalt meg alig hallhatóan.

- Nem hallottam tisztán. Mintha bocsánatot kért volna valaki, de biztos csak a szél süvített.

- Mondom: sajnálom! – emelte fel a lány a hangját, és szembefordult Ike-kal. A fiú követte példáját.

- Á! Mégsem a szél volt – vigyorgott rá a szokásos gúnyos-stílusában. – Mivel ma jó napom van, elfogadom a bocsánatkérésedet.

Kaley megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ugye nem hagysz el? Ne hagyj magamra… Te is – suttogta, és a fiú keze után nyúlt. Azonban mozdulata megtört, és nem fogta meg, helyette a füvet kezdte tépkedni.

- Hm… Talán. Még megfontolom – dörzsölgette Ike borostás állát elmélyülten. Szája sarkában mosoly bujkált.

- Ne hagyj el! Ha te is elhagysz, akkor… akkor nem marad senki se nekem – hajtotta le a fejét a lány, és szaggatottan felsóhajtott. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

- Roppant sajnálatos – mondta a fiú minden érzelem nélkül.

- Kérlek! Te vagy az én hercegem! Ígérem, jó hercegnő leszek! – Kaley hangjába kétségbeesés vegyült, és esedezve nézett fel a fiúra nagy szemeivel.

- Bizonyítsd be!

- Ho… hogyan?

- Mit tudjam én! – vonta meg a vállát.

Ekkor hangos csattanás hangzott, amibe még a föld is beleremegett. Összerezzentek, és felálltak, és a hang irányába kapták a fejüket.

- Ez… ez meg mi volt? – karolt bele a lány a fiúba. Meglehetősen megrémült, főleg, amikor füst szállt fel tőlük nem messze, a fák mögül.

- Valami lezuhant… Nézzük meg! – fogta kézen Ike Kaley-t, és húzni kezdte maga után.

- Hé! – kiáltott rá a lány. Nem volt biztos benne, hogy kíváncsi rá.

Egy mezőre értek, ahol egy kisebbfajta léghajó-roncsot láttak meg maguk előtt. A földön három alak hevert szétvetett végtagokkal.

- Ó, jaj! Hisz ez szörnyű! – kapta a lány a szája elé a kezét, és kis híján elájult. Lába földbe gyökerezett, és megkövülten meredt rájuk.

- Inkább gyere, és segíts! – fogta ismét karon Ike.

Az alakokhoz mentek, és lehajoltak hozzájuk. Nem voltak épp a legjobb állapotban-a lánynak vérzett a feje, a másik kettőnek pedig furcsa szögben álltak a végtagjaik.

- Ugye… ugye nem haltak meg? – pánikolt be Kaley.

- Nézd meg a pulzusukat! – utasította a fiú, és ő is így tett. Az egyik fiúhoz hajolt, és kitapogatta a csuklóján az ütőerét. Kaley követte példáját, ő a lánnyal járt el hasonlóan.

- Él! – mondta megkönnyebbülten. A fiú eközben a harmadik férfival foglalkozott, aki valamivel idősebb lehetett náluk, és ugyancsak különös ruhát viselt.

- Ők is élnek. Ám nincsenek a legjobb állapotban…

- Mit csináljunk velük?

- El kell látni őket. Hozd ide a táskám! – utasította olyan ellentmondást nem tűrően, hogy a lány rögtön tette parancsát.

Amikor visszaért, az egyik sebesült nyitogatta a szemét-történetesen a furcsa ruhákba öltözött. Színes kendőt, bársonyfrakkot, és vörös nadrágot viselt.

Kaley leguggolt mellé, és a földre dobta Ike táskáját.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet rábízni… - motyogta kábán.

- Kire? Kicsoda ön? – kérdezte a lány.

- Ulysses… Az… az az éretlen kölyök…

- Önt Ulyssessznek hívják?

- Nem engem… Őt… - mormogta, majd hirtelen felpattantak a szemei, és felült. – Alice! Hol van Alice?!

Kaley és Ike hátrahőköltek.

- Nyugodjon meg, kérem – próbálta csillapítani Ike, ám a férfi nagy-nehezen feltápászkodott, és tekintetével megkereste a lányt. Térdre rogyott mellette, és az ölébe fektette. A karjába zárta, és simogatta a haját.

- Alice! Alice, ébredj fel, kérlek! – könyörgött neki. A lány ekkor felemelte a kezét, és a férfiéra simította.

- Lüdvic… Mi történt?

A férfi nem szólt semmit, csak megpuszilta a homlokát, és teljesen az ölébe vonta. Ringatta a karjai között, mintha soha nem akarná elengedni.

Kaley szeme könnybe lábadt a jelenettől – azt akarta, hogy őt is így szeressék, hogy érte is így aggódjanak.

Ám a harmadik sérült nem mutatott semmiféle életjelet magáról. A hasán feküdt és a karja ki volt fordulva. Odamentek hát hozzá, hogy megvizsgálják. Élt még-legalábbis volt pulzusa, de ezenkívül nem sok minden utalt arra, hogy életben van. A hátára fordították, és szólongatni kezdték.

- Ó, ne! Ulysses! – bontakozott ki a lány a férfi öleléséből, és a fiúhoz sietett. – Ugye él?!

- Él – biztosította Ike, és biccentett egyet.

Alice felzokogott, és a fiúra borult. Kaley figyelmét nem kerülte el, hogy Lüdvic kissé rosszallóan elhúzza a száját.

- Kérem, szálljon le róla. El kell látni – mondta Ike, amire a lány elhúzódott a közeléből. A táskájából kötszert és valamiféle folyadékot vett elő, de először is visszaállította normális helyzetbe a karját. Ez abból állt, hogy megfogta a kificamodott testrészt, és egy erős, határozott mozdulattal megcsavarta. Kaley fájdalmasan felszisszent. Ezután a sérüléseit látta el, ahogyan Lüdvicknek és Alice-nek is. Szerencsére nem voltak súlyosak, ám Ulysses még mindig nem tért magához.

- Lyss… Lyss, kérlek, gyere vissza hozzánk… - simított végig a lány a fiú arcán.

- Valószínűleg agyrázkódást szenvedett. Ne aggódjon, hamarosan rendbe jön – mondta Ike biztató hangon. – Viszont azt javaslom, menjünk távolabb a roncstól. Ha esetleg felrobban, nem a legszerencsésebb, ha a közelében vagyunk. – Ezzel felnyalábolta a fiút.

Kaley csodálkozott azon, hogy ilyen erős, és elismerően somolygott az orra alatt. Alice és Lüdvic tudott a saját lábán jönni, előtte azonban a férfi kimenekítette a füstölgő roncsok közül a holmijaikat.

Visszamentek a tóhoz, és letelepedtek a partjára. Ike elfektette az ájult fiút a földön. Kaley közelebb húzódott hozzá, és magában megállapította, milyen jóképű. Keskeny arca volt, seprűs szempillái és borzas, fekete haja. Vonásai lágyak és nemesiek voltak, főként a szép, határozott ívű orra. Amikor azt hitte, nem figyeli senki, lopva végigsimított az arcán. Borzongás futott végig rajta, ahogyan ujjai a fiú bársonyos bőréhez értek. Elgondolkozott. Talán tévedett, és mégsem Ike az ő hercege, hanem ez a fiú…? Olyan szép… Bárcsak kinyitná a szemét! Vajon milyen színű lehet…? Kék? Barna? Netalán fekete…? – találgatott magában. Megrázta a fejét, és fülig elvörösödött, amikor észrevette, hogy figyelik.

- Oh… én csak… A kedvese…? – kérdezett rá, és magában remélte, hogy nemleges feleletet kap.

- Lyss…? – kacagott fel a lány. – Jaj, dehogy! Hogy is lehetne az…?

- A… akkor jó – csúszott ki Kaley száján, amire a szája elé kapta a kezét. Ó, milyen kínos! – Ú-úgy értem… Lüdvic a kedvese?

Ezúttal Alice-on volt a pirulás sora.

- Ne… nem. Ő egy… régi barát – nézett félre.

- Ó, szóval egy régi barát? – könyökölt rá az imént említett férfi a lány vállára nevetve.

- Naa! Te aljas! Nem illik hallgatózni! – kuncogott vörös fejjel a lány.

- Én megengedhetem magamnak – fordította szembe magával Lüdvic Alice-t.

- Mi jogon?

- Csak – érkezett a könnyed felelet, majd összeborzolta a lány haját. Alice tettetett sértődöttséggel nézett rá, és meghúzta a férfi haját.

Ekkor hangos dörrenés hallatszott, és fény borított el mindent egy pillanatra. Mindannyian összerezzentek, és megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy még időben elmentek a léghajó közeléből. Ulysses azonban még erre sem ébredt fel.

- Azt javaslom, sürgősen menjünk innen – nyalábolta ismét fel Ike a fiút.

Gyors léptekkel elindultak az ellenkező irányba, és jó pár kilométer megtétele után kimerülten leroskadtak a földre. Egy domboldalon voltak, és lent, a völgyben egy városka terült el.

- Ha szabad kérdeznem, önök hová tartanak? – tette fel a kérdést Ike Lüdvic és Alice felé fordulva.

- A királyi palotába.

- Önök is? – kerekedett ki Kaley szeme. – Nahát, mi is!

Lüdvicnek felcsillant a szeme, és érdeklődés villant fel a tekintetében.

- Csakugyan…? És milyen apropóból?

- Én vagyok a király lánya! – húzta ki magát a lány büszkén.

- Ne hallgasson rá, nekem is ezt adta be – szólalt meg Ike fásult hangon.

Lüdvic azonban elengedte a füle mellett a megjegyzését.

- Kérem, meséljen erről bővebben – unszolta a lányt, aki el sem merte hinni, hogy valakit ez ennyire érdekel. Lelkesen belekezdett:

- Tudja, engem örökbe fogadtak… Méghozzá a király egyik fő ellenlábasa. Összeesküvést szőtt nevelőapám ellene, amit én megakadályoztam. Sohasem szeretett engem, és állandóan arról beszélt, mivel tudna keresztbe tenni a királynak. Bizonyára ön is hallott már arról, hogy a király lánya valójában nem halt meg, hanem elrabolták. Ha valaki, hát a nevelőapám képes ilyen alávaló tettre. Így hát elszöktem tőle, hogy bizonyítékot kapjak arra, hogy valóban a király az én igazi apám.

- Érdekes történet… - dörzsölgette Lüdvic a kis kecskeszakáll-kezdeményét a szája alatt. Csak ennyit fűzött hozzá, de látszott rajta, hogy erősen töri valamin a fejét.

- Érdekes…! – horkantott fel Ike gúnyosan, de inkább ő sem ragozta tovább.

- Nevess csak! – fonta keresztbe a karját maga előtt Kaley durcásan. – Majd meglátod, hogy igazam van!

- Na de kérem, uram! Nem szép dolog kinevetni egy hölgyet.

- Más véleményen lenne, ha önről hinné azt, hogy a hercege – dohogott.

- Már nem vagyok olyan biztos benne… - sandított le Kaley Ulyssesszre. Ike követte a pillantását, és ismét felhorkantott.

- Ó, szóval új herceged lett!

- N… nem is! – vörösödött el a lány, azzal felkelt, és elvonult.

- Nők… - csóválta meg Ike a fejét. Lüdvic egyetértően hümmögött. 

Következő fejezet