Vers :)

Egy kedves írótársam, Forsaken átírta a versemet,  szerintem így sokkal jobb lett. :) Hálásan köszönöm neki itt is. :)



Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag,
Vele, aki harcba szállt, bizony jaj volt annak.
Messzi földre eljutott palotája híre,
De hiába, mert csupa bánat volt az ő szíve.

Elvitték egy szem lányát az éj leple alatt.
Szeretett gyermeke nélkül ő magára maradt.
„Ki visszahozza lányom, kezét annak adom,
S jár hozzá fele királyság, és busás vagyon."

Rá egy hétre nemes ifjú jelent meg nála,
Csillogó maszk kezében, bársonyba bugyolálva.
"Szép ajándék", szólt a király, "de mit kezdjek vele? 
Nekem most a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Felség, nincs e maszknak párja, egyedi darab:
Fáj is a szívem, hogy e kincs nem énnálam marad."
„Miben rejlik titka, és miért nincsen párja?”
„Csak húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és szívéből kívánta:
„Reggelre kerüljön meg lelkem virágszála.”
S másnap ébredéskor lánya ott állt előtte:
Oly öröm volt, mulatság kerekedett belőle.

A hálás király bizony betartotta szavát:
A lányhoz királyságot adott hozomány gyanánt.
Hosszú és boldog élet várt mindannyiukra,
S mindhalálig senki nem jött rá az ő titkukra.

Prológus

Sziasztok!

Kész az "A karmazsin égbolt alatt" teljes első fejezete, vagyis, ez inkább prológus, mivel a következő fejezet ez után tíz évvel játszódik. Írtam, hogy nem fogom levenni az eddigi részeket, mégis így tettem, mert ugye újraírom, és kb. tavaszig jó lenne végezni ezzel, így kb. hetente tudom felpakolni ide az új fejezeteket. (Ha kíváncsiak vagytok arra, miért írom át a történetet, itt találtok rá magyarázatot.)

Szóval üdv az új olvasóimnak, a régiek pedig kérlek, írják meg, miben fejlődtem (HA egyáltalán fejlődtem :D), hogy tetszik ez a változat a régihez képest. Az újaknak a véleményére, visszajelzésére is természetesen számítok, nagyon érdekelne, ki mit szól! :)

Kellemes olvasást!

(egy dal, ami megihlet :) És szerintem passzol a történetemhez.)

Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány, akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…? Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg alakja.

Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott, kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.

Hirtelen felindulásból szélesre tárta az ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak. Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül csinálta, ám nem kapott választ.

Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége, mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De most nem ő volt a soros.

Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn, és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult. Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.

Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte, összehozza őket a sors.  

Márványváros kis városka volt, ám az azt körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltéved; sokkal inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben látták őt utoljára. Azaz itt.

Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent, és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?

- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert, egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi barnával keveredve. De a fiúé teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül lenyűgözte.

- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.

- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem varázsoltak. De a kastélyban élek.

- Ó…! De… ezt nem értem – ráncolta össze Alice a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!

- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú, majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic J. Ambrose.

- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J” a nevedben?

- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját. 

- Akkor Vicnek foglak szólítani! Hívhatlak Vicnek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.

- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked megengedem.

- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! – húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.

- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.

- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicet, de nem merte. Még sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.

- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson! – kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.

- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.

- De miért bántanak?

- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve azok, akiket máshová nem fogadtak be.

Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.

- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.

Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.

- Tudod! Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag - kezdett bele Alice a kis versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól, hogy elveszik tőle.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét.

- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. – Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.

- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.

Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető hangon belekezdett a versbe:

- Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag,
Vele, aki harcba szállt, bizony jaj volt annak.
Messzi földre eljutott palotája híre,
De hiába, mert csupa bánat volt az ő szíve.

Elvitték egy szem lányát az éj leple alatt.
Szeretett gyermeke nélkül ő magára maradt.
„Ki visszahozza lányom, kezét annak adom,
S jár hozzá fele királyság, és busás vagyon."

Rá egy hétre nemes ifjú jelent meg nála,
Csillogó maszk kezében, bársonyba bugyolálva.
"Szép ajándék", szólt a király, "de mit kezdjek vele? 
Nekem most a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Felség, nincs e maszknak párja, egyedi darab:
Fáj is a szívem, hogy e kincs nem énnálam marad."
„Miben rejlik titka, és miért nincsen párja?”
„Csak húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és szívéből kívánta:
„Reggelre kerüljön meg lelkem virágszála.”
S másnap ébredéskor lánya ott állt előtte:
Oly öröm volt, mulatság kerekedett belőle.

A hálás király bizony betartotta szavát:
A lányhoz királyságot adott hozomány gyanánt.
Hosszú és boldog élet várt mindannyiukra,
S mindhalálig senki nem jött rá az ő titkukra.

Alice kihúzta magát - büszke volt arra, hogy hibátlanul elmondta a verset, holott még egyszer sem szavalta el hangosan, csak magában. Lüdvicre tévedt a pillantása, aki tűnődve nézett maga elé. Ráncolta a homlokát, és dörzsölgette az állát. A kislány közelebb húzódott hozzá, és kíváncsian rápillantott nagy kék szemével.

- Igazán bájos történet. Köszönöm, hogy elmondtad nekem – fordította Lüdvic Alice felé a fejét, de tekintetén látszott, hogy messze jár.

- Bárcsak az enyém lehetne a maszk… - sóhajtott fel a kislány vágyakozva. Gyakran álmodozott arról, hogy mit kívánna tőle.

- Neked mi szíved leghőbb vágya? – pillantott a fiú egyenesen Alice szemébe.

- Én csak… azt akarom, hogy szeressenek – borzongott meg a kislány; hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

Lüdvic tekintete elfelhősödött, majd félszegen magához ölelte a vékony kis testet. Alice szívét melegség öntötte el, és hevesen a fiú után kapott. Görcsösen kapaszkodott belé, és belefúrta a fejét Lüdvic mellébe. Megnyugvást talált a karjai között, és már nem is volt olyan magányos. Még sohasem élt át ilyet; fogalma sem volt ezidáig, milyen az, ha megölelik. Most, hogy már tudta, örökké így akart maradni.

- Vigyél magaddal! – markolta meg Alice a fiú ingét, és esedezve nézett fel rá.

- Nem vihetlek - felelte Lüdvic csendesen, és lehorgasztotta a fejét.

- Miért nem? - kérdezte Alice, és könnybe lábadt a szeme. Fájt ezt hallani a fiú szájából, hisz másra sem vágyott jobban.

- Talán egy napon - szólt a fiú, és ránézett a kislányra, akinek a szívébe visszaköltözött a remény. – Na, ne sírj, kicsi Alice! – ért hozzá a kézfejével az arcához, és letörölte a könnyeit. -  Nézd! – húzott elő a zsebéből egy kicsiny, lila színű követ, és a kislány elé tartotta.

- Milyen szép! – ámuldozott Alice, amire Lüdvic összezárta a kezét.

- Neked adom, de csak ha megígéred, hogy nem sírsz többet!

- Ígérem – bólintott a kislány, amire a fiú ismét kinyitotta a tenyerét. Alice elvette a kis követ, és a markába zárta. Hálásan mosolyogva nézett Lüdvicre, ám a következő pillanatban rémület jelent meg az arcán, és eldobta a követ. Kezét a szívéhez szorította, és kapkodva vette a levegőt.

- Mi… mi történt? – vonta magához ismét a fiú a kislányt.

- Lá… láttam… Láttam egy férfit… - Alice-t rázta a hideg, és olyan erősen szorította magához Lüdvicet, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Milyen férfit? Mit csinált?

- Te… te is ott voltál… Egy ajtón néztél befelé, és… és az ajtó mögött az a férfi… - sírta el magát Alice, és érezte, hogy Lüdvic is reszket.

- Te… ezt meg… – suttogta a fiú maga elé.

- Hozzáértem a kőhöz, és ezek a képek… - szipogta a kislány.

- Gyakran történik veled ilyen?

- I… igen. Ha megérintek egy tárgyat, látok… dolgokat. De nem mindig. Miért látom őket?

- Ha én azt tudnám… De egy biztos: ez egy különleges képesség. Te különleges vagy.

Alice eltöprengett. Különleges. Mindig is érezte, hogy ő más, mint a többiek, ám szégyellte magát miatta. Viszont Lüdvic minden megvetéstől mentesen, sőt, elismerően mondta ezt a szócskát. Életében először büszkeség öntötte el. Igen. Ő más. Ő különleges. Attól a pillanattól fogva már egy csöppet sem bánta.

- Különleges… - mondta ki Alice a szót ízlelgetve.

- Tessék – húzta le Lüdvic a nyakáról a nyakláncát. Barna bőrszíjon függött, nem lehetett nagyobb egy gombnál. Alice-t leginkább egy lefelé fordított, szabálytalan szívre emlékeztette, de ugyanúgy nézhette az ember pillangónak vagy bármi másnak. Két darab sötétlila és bordó üvegből készült, amelyet ezüstszínű, vékony fémkeret fogott közre.

Alice kivette a kezéből, amire Lüdvic érdeklődve felé fordult. A fiú élénken cikázó tekintetét egy pillanatra sem vette le a kislányról, aki a medálban gyönyörködött. Alice ekkor a nap felé tartotta az ékszert, így áttört rajta a fény, és látni lehetett benne az apróbb csíkokat, mintákat.

- Most látsz valamit?

- Nem. Semmit.

Lüdvic alig észrevehetően összeráncolta a szemöldökét, majd kivette Alice kezéből a láncot. Ujjával végigsimított rajta, mintha elköszönne tőle, és így szólt:

- Tudod, ez egy különleges nyaklánc, akárcsak te. Nálad a helye.

- Nekem… Nekem adod? - kérdezte Alice csillogó szemmel, meghatottan.

- Igen. A tiéd - tolta félre a lány göndör haját a nyakáról, és föltette rá a nyakláncot. - Illik hozzád.

Alice nem szólt semmit, csak átölelte a fiút hálája jeléül. Nem tudta, mit mondjon, mivel még sohasem kapott ajándékot.

Ekkor léptek hangjai ütötték meg fülüket, amire összerezzentek, és kibontakoztak egymás öleléséből. Egy hosszú bőrkabátot és csatokkal ékített, térdig érő csizmát viselő férfi állt előttük. Arcát párnapos borosta fedte, és egy sötét, göndör tincs belehullt izzadtságtól gyöngyöző homlokába. Alice jól ismerte az alakot, hisz őt látta nap mint nap a plakátokon. Ő volt az. Hubert Beckett gyilkosa, Vicarios Morten. Szíve kis híján megállt a félelemtől, és azonnal Lüdvic oldalához simult, aki időközben felállt vele együtt.

- Segítsetek! – szólalt meg a férfi, és hátrapillantott a válla felett. – A nyomomban vannak. El fognak kapni, és én… - roskadt le a földre, és könyörögve nézett rájuk. Hevesen zihált, látszott rajta, mennyire kimerült – valószínűleg hosszú ideje futhatott. Alice legszívesebben elrohant volna, ám Lüdvic biccentett, és intett neki, hogy álljon fel. A férfi így tett, és lassan kifújta a levegőt.

- Esküszöm, hogy ártatlan vagyok! Ő a bűnös. Megérdemelte a halált!

- Kövessen és maradjon csendben. – A fiú csak ennyit mondott, majd nagy léptekkel elindultak. Alice megragadta Lüdvic kezét, és rémülten pislogott fel rá. Mi van, ha a férfi őket is megöli? A fiú bátorítóan megszorította a kezét, és magabiztosan bólintott. Arcán olyan nyugodt kifejezés ült, hogy Alice félelme is némileg lecsillapult.

Szótlanul, a lehető leghalkabban lépdeltek egymás mellett, és hamarosan egy hatalmasra nőtt, vastag törzsű fához értek.

- Nyomja meg a törzsét – utasította a fiú, a férfinak címezve, aki így tett. A kéreg beszakadt, mivel belül a fa üreges volt. – Nyílik innen egy ajtó, ami egy kis odúba vezet. Ott megbújhat.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg… - szólalt meg a férfi. - Meg fogom hálálni valahogy.

- Nem azért tettem – szögezte le Lüdvic tárgyilagosan.

- Hát miért?

- Mindenkinek jár egy esély – mosolyodott el a fiú titokzatosan, azzal megfogta Alice kezét, és magára hagyták a férfit.

~~*~~

Alice és Lüdvic megbeszélték, hogyha látni szeretnék egymást, akkor az ablakkal jeleznek, ahogyan először. A tulipánfát jelölték ki találkozási pontnak. Nem telt el úgy hét, hogy ne futottak volna össze, és bár rövid ideig lehettek együtt, nehogy lelepleződjenek, mély és különleges kapcsolat alakult ki közöttük találkozóik során. Legjobb barátok lettek, és Alice gondolatait csak a fiú és a következő alkalom töltötte ki. Ez tartotta benne a lelket, ez adott neki erőt. Ha édesapja leszidta, vagy a testvérei gorombáskodtak vele, Lüdvic mosolygós arca jelent meg előtte. A világot jelentette számára, és mindenkinél jobban szerette. Ugyan voltak neki pajtásai, akikkel együtt játszott, de velük nem érezte azt, amit Lüdvicnél – a feltétel nélküli szeretetet és törődést.

Ám egy nap Lüdvic nem jelzett vissza. Alice nem ijedt meg – megesett már többször is, hogy elkerülték egymást, mégis rossz érzés kerítette hatalmába. Mindennap, naponta többször is jelzett neki, de nem kapott választ. Kezdett egyre inkább kétségbeesni, és nem értette, Lüdvic miért nem felel. Talán megbántotta valamivel és haragszik rá? De hát nem tett vagy mondott neki semmi bántót! Vagy bajba került…? Erre gondolni sem akart…

Alice nap mint nap bámult kifelé az ablakon Lüdvic jelzésére várva, ám hiába. Hetek, hónapok, évek teltek el, de csak a nyakában függő medál - amit soha, egy pillanatra sem vett le - tanúskodott arról, hogy egykoron ismerték egymást. 

Következő fejezet

Szössz

Na, elkezdtem újraírni, eddig ennyi van belőle :) Még nem nézte át lektorom meg semmi, szóval ez még a nyers változat, de gondoltam, megmutatom nektek. Mit szóltok? Persze nem igazán lehet megítélni ebből a kis rövidke részletből, hogy mennyit fejlődtem, de szerintetek fejlődtem?

Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány, akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…? Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg alakja.

Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott, kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.

Hirtelen felindulásból szélesre tárta az ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak. Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül csinálta, ám nem kapott választ.

Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége, mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De most nem ő volt a soros.

Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn, és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult. Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.

Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte, összehozza őket a sors.  

Márványváros kis városka volt, ám az azt körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltévedt; sokkal inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben látták őt utoljára. Azaz itt.

Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent, és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?

- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert, egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi barnával keveredve. De Lüdvické teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül lenyűgözte.

- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.

- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem varázsoltak. De a kastélyban élek.

- Ó…! De… ezt nem értem. – ráncolta össze Alice a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!

- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú, majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic J. Ambrose.

- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J” a nevedben?

- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját. 

- Akkor Vicknek foglak szólítani! Hívhatlak Vicknek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.

- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked megengedem.

- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! – húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.

- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.

- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicket, de nem merte. Még sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.

- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson! – kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.

- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.

- De miért bántanak?

- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve azok, akiket máshová nem fogadtak be.

Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.

- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.

Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.

- Tudod! Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király… - kezdett bele Alice a kis versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól, hogy elveszik tőle.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét.

- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. – Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.

- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.

Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető hangon belekezdett a versbe:

 - Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király,

ki megnyert sok harcot, és nem ismerte a kudarcot.

Palotájának messzi földről csodájára jártak,

ám szívét elemésztette a bánat.

Elrabolták egy szem lányát az éj leple alatt

kit tiszta szívéből szeretett, és most egyedül maradt.

„Királyságom fele és a lányom keze jár annak, aki megtalálja!”

- szólt imígyen, és bezárkózott a palotájába.

Rá egy hétre egy nemes ifjú jelent meg nála,

aki egy csillogó maszkot nyújtott át neki,

aminek nincsen párja. „Köszönöm az ajándékot, de mit

kezdhetnék vele? Nekem a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Ez nem akármilyen maszk, és fájó szívvel válok meg tőle,

de nincs szükségem többé rá, így átruházom önre.”

„Miben rejlik a titka, és miért nincsen párja?”

„Húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és tiszta szívéből kívánta:

„Reggelre kerüljön meg lelkemnek virága.”

Mikor másnap kinyitotta a szemét, lánya ott állt előtte

nagy volt a vigadalom, és a király a szavát nem szegte.

Királysága felét és a lánya kezét az ifjúnak adta,

kit örökre lekötelezett a nagy hála.

Sokáig éltek, boldogan, békében,

és mindhalálig megőrizték a titkot a szívükben.

Helyzetjelentés

Mint látjátok, új design van, remélem, tetszik nektek! :) Szerintem ez jobban passzol a történethez, mint a régi. (Nem saját munka, design-hoz hülye vagyok, innen szedtem a sablont.)

A másik. Lektorom javaslatára elkezdem már a mai nap folyamán újraírni az egészet, az elejétől fogva, szóval úgymond kuka az eddigi fejezetek. De azért fenthagyom blogon, nyugodtan olvasgassátok :) Csak jelzem, hogy nem ez a végleges változat. Úgy érzem, sohasem leszek megelégedve a történetemmel, de ez hajt előre, hogy jobb és jobb legyek. Most már minden összeállt, és ezért jobban meg tudnám írni, úgy érzem. A jellemek viszont úgy érzem, kis vérfrissítésre szorulnak, szóval ne lepődjetek meg, ha egy icipicit eltérek az eddigi karakterektől. De igyekszem hitelesen hozni őket :) Köszönöm az eddigi biztatásokat és hogy mellettem vagytok, nélkületek nem ment volna. Ez vonatkozik mindenkire, aki írt nekem, vagy egyéb módon segítette munkámat. Egyszóval: szuperek vagytok! :)

Ezt én fotóztam, a karmazsin égbolt :) 

Legyél a hercegem! - 3. fejezet

Sziasztok!

Nem akarok panaszkodni, csak kicsit elkeserít, hogy semmi visszajelzést nem kapok, aminek nem igazán értem az okát (bár már kezdek beletörődni). Nem akarok véleményt kierőszakolni belőletek, semmi ilyesmi, csak azért mégis érdekelne, mit szóltok, mert tulajdonképpen én ezzel a történettel ébredek és fekszem. (Tudom, egyéni szoc. probléma :D ) Ugye írtam még pár bejegyzéssel lejjebb, hogy szeretném beküldeni pályázatra, és már csak emiatt is fontos lenne a visszajelzés, vagy bármi... Rengeteget számítana. :) 
Na de itt az új fejezet!  Jó olvasást hozzá :) 


A kis városkában legelőször is bevitték Ulyssesszt a kórházba, ahol is azt mondták, bent kell feküdnie egy hétig, vagy ameddig magához nem tér. Lüdvicket és Alice-t is bent tartották kivizsgálásra, de megbeszélték, hogy amint kiengedik őket, együtt folytatják utukat.

Így hát Kaley és Ike elindultak, hogy keressenek maguknak egy olcsó fogadót.

Némi keresgélés után találtak is egy folyóra nézőt. Ahhoz képest, hogy elegáns helyen állt, nem volt drága egyáltalán. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy kissé elhanyagolták belülről, bár egész otthonos volt a kopottas bútoraival és öreg könyvespolcaival. Spóroltak, ezért közös szobát vettek ki, ami azzal járt, hogy egy ágyban kellett aludniuk. Ezt Kaley –némiképp felháborodottan - szóvá is tette:

- Nem elég, hogy még londiner sincsen, egy ágyban kell aludnom veled!

- Felőlem alhatsz a földön is – vigyorodott el Ike.

- Majd te! – zuhant rá a lány az ágyra, és elterült rajta. Kényelmesen elhelyezkedett, és szúrós tekintettel méregette a fiút.

A gondolattól is elvörösödött-még hogy egy ágyban aludni egy… egy férfival?! Micsoda erkölcstelenség! Hisz nem vette el még feleségül. És ha visszaél a helyzettel…? Azt a szégyent nem viselné el! Bár… igazán megcsókolhatná, ha már a hercege.

Ekkor Ulysses képe tört elméjébe. És ha ő az…? Ezt csak egy módon derítheti ki… Ha őt is megcsókolja. Elhatározta, hogy amint Ike elalszik, elmegy meglátogatni Ulyssesszt. Elmosolyodott, és belefúrta a fejét a párnába. Teljesen a gondolataiba merült, amiből Ike hangja zökkentette ki:

- Elmentem fürdeni – jelentette ki a fiú, amire Kaley felnézett. Elállt a lélegzete, és szeme kikerekedett, hisz a fiú csak egy szál fehér törülközőt viselt a csípője köré csavarva. Akaratlanul is megbámulta, és megállapította magában, hogy milyen izmos. Úgy tűnik, a bányamunkában eltöltött idő megtette a hatását…

Rá akart szólni, hogy micsoda illetlenség így mutatkozni a leendő királynője előtt, és azonnal öltözzön vissza, de nem bírt megszólalni. Még sohasem látott férfit majdnem meztelenül, és teljesen lenyűgözte izmos teste látványa. Hozzá akart érni a csupasz bőrhöz, megtapogatni az izmait, végighúzni az ujjait a kockás hason, és… Megrázta a fejét, és érezte, hogy vér tódul az arcába. Hogy fog tudni uralkodni magán, ha egy ágyban kell aludniuk…? Nagyot nyelt, és ismét a párnába temetkezett.

Ahogy Ike elhaladt mellette, összeborzolta a haját.

- Héé! – szólt rá, azonban a fiú csak nevetett. Ezt még megkeserüli! Nem bánhat úgy vele, mint egy kislánnyal!

Amíg Ike fürdött, Kaley előkereste a hálóruháját és a tisztálkodási szereit. Remélte, hogy két dézsát is a rendelkezésükre bocsátottak – lehetőleg jó meleg vízzel -, mert nem akart Ike után mosakodni.

Ám csalódnia kellett, ezért csak levizezte magát, és jobb híján parfümmel fújta be a nyakát és a haját. Bokáig érő, csipkés, rózsaszín hálóruhát öltött magára-a kedvenc darabját. Egy darabig billegett a faltól falig érő tükör előtt a fürdőben, és a haját igazgatta, majd visszament a szobába… ahol is Ike az ágyon terpeszkedett egy szál fehérneműben. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül, bármennyire is tetszett neki a látvány:

- Mit… mit képzelsz magadról?! Azonnal húzz fel magadra valamit!

- Jaj, ne szégyenlősködj. Látom rajtad, hogy tetszik. Amúgy sincs váltóruhám, abban pedig nem alhatok, ami volt rajtam egész nap.

- Nem… nem is tetszik – fordította el a lány a fejét. Magában azonban mélyen egyetértett a fiúval. Igenis tetszett neki, de nem volt olyan bolond, hogy kimondja. Mit gondolna róla…? Ő nem olyan lány.

- Ó, dehogyisnem… - vigyorgott.

- Akkor is húzz fel magadra valamit! – adott kitérő választ Kaley.

- Ugyan, mit? Már mondtam: nem hoztam magammal váltóruhát. De ha ennyire zavar, elfordulok – fordított hátat neki. Kaley leült az ágyra, majd felsóhajtott. Kicsit bánta, hogy elfordult, de így kedvére tudott gyönyörködni a hátában. Lefeküdt mellé, és mivel kicsi volt az ágy, alig lehettek pár centire egymástól.

Szíve torkában dobogott, és lassan elkezdte közelíteni a mutatóujját. Óvatosan hozzáért a fiú hátához, de nyomban elhúzta a kezét, és a takaró alá dugta. Ismét elöntötte a pír, és kislányosan a fejére húzta a takarót. Halkan felkuncogott, és még közelebb húzódott Ike-hoz. Ajka csak néhány ujjnyira lehetett a fiú hátától, amire forró levegőt fújt. Látta, hogy Ike háta megfeszül, amitől kissé megijedt, és elfordult tőle. Nem hitte volna, hogy ilyen hatást fog kiváltani belőle. Ezek szerint tetszett neki…? Magában ujjongott a takaró alatt, azonban teljesen ledermedt, amikor Ike átkarolta hátulról…

- Mi… mit művelsz? – nyögte ki.

- Megakadályozom, hogy lezuhanj az ágyról – vonta közelebb magához. Kaley érezte, hogy az izmos teste nekifeszül, amire borzongás futott végig rajta.

- Milyen… lovagias – mondta elakadó szavakkal.

- Ez a szerencséd, különben már rég a királynőmmé tettelek volna.

- De hát én azt akarom! A királynéd akarok lenni!

- Hmm… Valóban? – söpörte félre Ike a haját, és apró csókot hintett a nyakára. Kaley összerezzent, és hangos sóhaj szakadt ki belőle.

- Te meg… - tátogott döbbenten, és azon nyomban forróság öntötte el. Túl jó érzés volt Ike karjai között… Maga sem értette, miért.

- A királynőmmé teszlek, ahogy kívántad… - fordította szembe magával, és belemarkolt a hajába.

A lány ekkor ráeszmélt arra, hogy a fiú teljesen mást értett az alatt, amit ő… A vágy helyét átvette a felháborodás, és Kaley tenyere hangosan csattant Ike arcán. A fiú meglepetten felnyögött, és azon nyomban eleresztette a lányt.

- Na! Ezt most miért kaptam? Én csak azt csináltam, amire kértél…

- Nem így értettem! – ült fel dühösen Kaley az ágyon. – Takarodj! Most, rögtön! – mutatott az ajtóra. Titokban nem akarta, hogy Ike elmenjen, de fent kell tartania a látszatot. Nehogy azt higgye róla, hogy olyan könnyen megkaphatja! Ha valóban ő a hercege, megküzd érte.

Kaley arca rezzenéstelen volt, magában azonban mosolygott, és egyre csak a csók járt a fejében. A gyengéd ajka a nyakán, az izmos teste, a… Vágyakozva beleharapott az ajkába. Vajon a száját is megcsókolta volna, ha hagyja magát…?

- És ugyan hová menjek, királynőm? – Ike tapodtat sem mozdult Kaley legnagyobb bosszúságára.

- Ahová akarsz! Adok is pénzt, csak ne kelljen veled egy szobában lennem!

- Az csak pazarlás lenne. Mit szólnál ahhoz, ha megígérném, hogy egy ujjal sem fogok hozzád érni? Persze csak az esetben, ha nem teszel megint meggondolatlan kijelentéseket. Tudod, más férfi a helyemben nem kért volna engedélyt sem… És nem érdekelte volna, hogy akarod-e a dolgot.

- De hisz ez… ez erkölcstelen! – burkolta be magát Kaley nyakig a takaróba.

- Igen. Erkölcstelen. De ne hidd, hogy ez visszatartotta volna őket…

- Akkor te… különb vagy náluk – ismerte el Kaley.

- Ó, nehogy azt hidd! – kacagott fel a fiú színtelen hangon. – Csupán tudom szabályozni az ösztöneimet. Nem vagyok állat. De én tényleg azt hittem, azért mondod ezt nekem, mert…

- Nem, nem, dehogyis! Én csak… azt értettem ez alatt, hogy, szóval… hogy vegyél el feleségül - hajtotta le a lány a fejét. Szőke haja arcába hullt; olyan volt ebben a pillanatban, akár egy kislány.

Ike elmosolyodott, és lágyan végigsimított az arcán.

- Drága, csacska Kaley… Még csak két napja ismerjük egymást. Hogy is gondolhatod, hogy ennyi idő után elveszlek feleségül…? Még ha te is vagy maga a királyné… Ez nem így működik.

- Hát hogyan működik? – nézett fel a lány nagy szemeivel a fiúra. Őszintén érdekelte a válasz, hiszen eddig csak könyvekben olvasott erről a témáról.

- Semmit sem tudsz…?

- Azt… azt tudom, hogy ha két ember szereti egymást, hozzámennek egymáshoz… - bizonytalanodott el.

- Szerelem…? – nevetett fel Ike gúnyosan. – A mai világban mit sem számít az, csak az érdekek. Egyedül a szegényebb sorban levők házasodhatnak szerelemből… Azt hiszed, ha kiderül, hogy valóban te vagy a királyné, a király megengedi, hogy elvegyelek téged…? Én, egy egyszerű bányamunkás?

- De te herceg vagy!

- Áruld már el, kérlek, miért hajtogatod ezt folyton!

- Mert… mert az vagy. Tudom, és kész! – Kaley a részéről lezártnak tekintette a vitát, és elfeküdt az ágyon. Összegömbölyödött a takaró alatt, akár egy macska, és átkulcsolta a térdét.

- Ez nem válasz!

- Majd elmondom… De most, ha nem haragszol, nyugovóra térek. Jó éjt! – köszönt el tőle, és lehunyta a szemét.

- Jó éjt – köszönt el Ike is, és a másik oldalára fordult. Hamarosan mindkettejük pillájára álom nehezedett.

~~*~~

 Ám Kaley álma nem tartott sokáig. Arra ébredt, hogy Ike nyakát karolgatja, és szorosan öleli őt. Testük teljesen egymásnak feszült, amire megilletődött és kissé meg is riadt, ezért nyomban elrebbent tőle. A sötét miatt nem látszott, mennyire vörös az arca, de érezte, hogy alaposan elpirult. Eszébe jutott Ulysses, és a terve, miszerint meglátogatja. Ike-ra tévedt a pillantása, aki békésen szuszogott tőle néhány arasznyira.

Próbált a lehető leghangtalanabbul feltápászkodni mellőle, és szerencsére sikerrel járt, mert a fiú nem ébredt fel. Legalábbis nem mutatta jelét.

Lábujjhegyen kiosont a fürdőhelyiségbe, és gyorsan magára öltötte a kisszéken hagyott nappali ruháját. A földszinten kaptak szállást, aminek kifejezetten örült, mert így ki tudott slisszolni az ablakon keresztül. Ebben már profi volt, hisz gyakran szökött meg nevelőapja elől-utoljára véglegesen. Csak remélni merte, hogy nem keresteti. Bár őt ismerve örült, hogy megszabadult tőle.

Legnagyobb megkönnyebbülésére a fürdőből az ablak az útra nyílt, nem a folyóra, ahogyan a szobájukból. A kórház felé vette irányát, ami ugyanabban az utcában helyezkedett el, mint a szálloda. A főtéren álló toronyóra hajnali kettőt ütött, de ő egyáltalán nem érezte álmosnak magát. Túlzottan is izgatott volt.

Az utcán senki nem járt ilyenkor, bár az egyik házból mulatozás hangjai szűrődtek ki. Nevelőapja mesélt neki a bordélyházakról, és gyanította, az lehet a vörös függönyökkel elhúzott épület. Sietősre fogta a lépteit, és összehúzta magán a vörös-okkersárga színű, mintás kendőjét. Egy vásárban vette a tizenötödik születésnapjára kapott pénzéből.

A bordélyházon kívül a házak sötéten ásítoztak, és a gázlámpák sejtelmes fénybe borították a macskaköves utcácskát. 

Hamarosan a kórházhoz ért, aminek az ajtaját zárva találta. Csalódottan felsóhajtott, majd észrevette az ajtón a kiírást: „Vendégfogadás délelőtt tizenegytől délután négy óráig.”

Elhúzta a száját, majd észrevett egy csengőt, ami alatt az alábbi felirat állt: „Csak sürgős esetben!”

Így hát habozás nélkül meghúzta a madzagot. Sürgősen látnia kell leendő hercegét!

Kisvártatva egy fehér ruhába öltözött nővérke jelent meg az ajtóban, aki meglehetősen kialvatlannak tűnt. Haja szanaszét állt, szeme alatt táskák lógtak, holott alig lehetett idősebb Kaley-nél.

- Ha a saját lábán tud jönni, sajnálom, de nem fogadhatjuk. Kérem, máskor rendelési időben jöjjön – mutatott rá egy harmadik kis táblácskára. Kaley csak egy futó pillantást vetett rá, nem olvasta el.

- De nekem látnom kell őt! – kiáltott fel a lány sürgetően.

A nővér fásultan rámutatott a „vendégfogadás” kezdetű kiírásra, és be akarta csukni az ajtót, ám Kaley nem tágított.

- Várjon! Kérem, ez nagyon fontos! – Próbált a lehető legmeggyőzőbben nézni a nőre, és remélte, hogy megesik rajta a szíve. Még a bájos pislogását is bevetette, bár a tapasztalata szerint az csak a férfiaknál hatásos.

- Mit akar? – fonta keresztbe a nő a karját; nem úgy tűnt, mint aki megenyhült.

- Én… én királylány vagyok, és… - próbálkozott a lány utolsó erejével.

- Elmegyógyintézet egy utcával feljebb – morogta, és rácsapta a lányra az ajtót.

Kaley bosszúsan beleütött az ajtóba apró kezével, és mérgében kis híján sírva fakadt. Még hogy ő! Őrült! Még mit nem! Akkor is be fog jutni! – határozta el, és felnézett az elé tornyosuló épületre.

Ötemeletes volt, és falát sárgára festették. Megkopott stukkók díszítették oromzatát, és boltíves ablakai a földszinten be voltak rácsozva. Lehetetlennek tűnt a bejutás, hacsak…

A pillantása a kerítésre tévedt, ami nem is volt olyan magas… A combjáig felgyűrte a szoknyáját, és nemes egyszerűséggel átugrott a kerítésen. Ilyet se most csinált először, így nem sérült meg, mint első alkalommal, amikor elszökött otthonról. A combja teljesen végighasadt, aminek még mindig látszott a helye.

Elégedetten elmosolyodott, és leeresztette a ruháját. Bent van!

Izgatottan összecsapta a tenyerét, és körülnézett. A kórház parkjába érkezett, ami inkább volt arborétum. Különféle, általa ismeretlen fák és növények szegélyezték a kis gázlámpákkal megvilágított ösvényt. Kissé félt, de nem akarta bevallani ezt még magának sem. Hirtelen őrültségnek tűnt fel előtte a terve, és majdnem visszafordult, de hajtotta valami előre. Dobogó szívvel elindult az úton, és azon tűnődött, hogy jusson be az épületbe. Ahogy haladt, egy padot vett észre, amin egy pokrócba burkolózott alak feküdt.

A szája elé kapta a kezét ijedtében, és vissza akart fordulni, de lába földbe gyökerezett. Vészhelyzetben háromféleképpen reagál az ember: vagy támad, vagy elfut, vagy ledermed. Ő az utóbbi kategóriába tartozott.

De így alkalma nyílt szemügyre venni az alvó alakot, akinek furcsán ismerősnek tűnt az arca…

- De hisz ez Lyss! – kiáltott fel fojtott hangon, ám annál lelkesebben. Szíve furcsán zakatolni kezdett, arca kipirult.

Most az egyszer örült annak, hogy nem futott el.

Lassú, óvatos léptekkel megindult felé, és amikor odaért, helyet foglalt mellette. Hosszasan, elmélyülten tanulmányozta a fiú arcát, majd reszkető kézzel hozzáért az egyik szemébe lógó tincshez. Elsimította, és felsóhajtott. Olyan puha a haja…!

- Hercegem… - suttogta, majd közelebb hajolt hozzá, és… 

Legyél a hercegem! - 2. fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem, elnyeri tetszéseteket :) Kérlek, hagyjatok után mancsnyomot, ha elolvastátok, és kedvetek van hozzá :) Itt találjátok az első fejezetet. 

- Szörnyen fáradt vagyok! Álljunk meg! – elégedetlenkedett panaszos, elnyújtott hangon Kaley. Teljes három órája vándoroltak, és kezdett meglehetősen álmos lenni.

- Itt akarsz az erdőben éjszakázni? – torpant meg a fiú, azzal ledobta a lány bőröndjét egy nem túl elegáns mozdulattal a földre. – Részemről nincsen akadálya, de ha nekiállsz nyafogni… - harapta el a mondatát, és hanyagul ráült Kaley poggyászára.

- Nem nyafogok! És azonnal szállj le róla! Törékeny dolgok vannak benne! – ripakodott rá dühösen.

- Micsoda, her… királylány? Csak nem magaddal hoztál egy komplett teáskészletet? – Ike láthatóan jót mulatott, amitől Kaley még mérgesebb lett.

- Nem is igaz! Csak… két csészét és főzőkannát – nézett félre a lány. Ike hahotában tört ki.

A lány sértetten felhúzta az orrát, azzal gőgösen elvonult. Nem marad tovább egy perccel sem ilyen bárdolatlan alakkal! Mit képzel magáról, hogy kineveti?!

Ahogy haladt a fák között, hirtelen elvesztette a lába alól a talajt. Felsikoltott, és a következő pillanatban nyakig ült a békalencsés, iszapos tóban. Levegő után kapkodott, és kétségbeesetten csapkodott a kezével.

- Segítség! Segítség! – sivalkodott éles hangon.

Léptek hangjait hallotta, majd meglátta Ike-ot maga fölé tornyosulni.

- Éjszakai fürdőzés? – vigyorgott kajánul a fiú. – Mondanám, hogy becsobbanok melléd, de attól tartok, hideg a víz. Meg fogsz így fázni!

- Elég a locsogásból! Segíts ki innen! – ripakodott rá a lány türelmetlenül, és Ike felé nyújtotta a kezét. A fiú megfogta, és kihúzta a lányt a vízből. Kaley kicsavarta a hajából a vizet, és fázósan összehúzta magát. A fiú ekkor levette a kabátját, és a lány hátára terítette.

- Oh… köszönöm – bújt bele Kaley. Meglepődött Ike kedvességén, hiszen eddig olyan udvariatlanul viselkedett vele.

- Hát milyen herceg lennék, ha ennyit se lennék képes megtenni a királynőmért? – karolt bele a lányba. Kaley ebben a pillanatban tényleg annak érezte magát, és büszkén felszegte a fejét. Kecsesen, elegánsan lépdelt, mintha legalábbis pódiumon vonulna végig.  Már nem is fázott annyira.

- Át kell öltöznöd, ha nem akarsz megfázni – jelentette ki a fiú.

- Akkor fordulj el! – hajolt le a lány a bőröndjéhez, és előszedett belőle egy vastag, szőrmegalléros ruhát. Ike engedelmesen tette a parancsot. Kaley gyorsan megszabadította magát a vizes holmiktól, és némi vesződség árán felöltötte magára a ruhát. Indulása előtt két héttel varrattatta neki nevelőapja, és alig várta, hogy felhúzhassa, de mindezidáig nem tudta az enyhe idő miatt. Most sem volt hideg, viszont átfagyott a nem túl kellemes hőmérsékletű víztől.

- Na? Hogy tetszem? – billegett a sarkán a lány, amire Ike megpördült a tengelye körül, és végigmérte.

- Csinos – jegyezte meg egyszerűen.

- Csinos? Csak ennyi? Csinos?! – húzta el Kaley a száját.

- Akkor nem csinos – vonta meg a vállát a fiú, és letelepedett a fűre. Egy almát vett elő a zsebéből, amiből jó nagyot harapott. – Kérsz? – nyújtotta a lány felé jóízűen csámcsogva. Kaley elütötte a kezét, amire az alma a földön landolt. A fiú felvette, beletörölte az ingujjába, és folytatta a gyümölcs majszolását.

- Csúnyának tartasz?! – nézett rá a lány mélységes csalódottsággal. Eddig mindenki azt mondta róla, mennyire szép, és ő is annak tartotta magát. Erre pont a hercege nincs megelégedve a külsejével?!

- Egy szóval sem mondtam! – vonogatta a vállát a fiú nyeglén.

- Akkor?!

- Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, kit hordott hátán a föld! Arcod festői szépsége, sudár alakod, és nemesi tartásod tökéletes esszenciája… - kezdett bele fellengzősen.

- Mondd úgy, hogy el is higgyem! – nézett rá vérig sértetten Kaley, és hátat fordított neki.

- Mit tegyek, hogy elhidd? Ússzam át a tengert? Szálljak érted harcba, égessem fel a világot? Megteszem! Érted bármit, királynőm!

- Elég a gúnyolódásból! – csattant fel a lány türelmét vesztve.

- Mondhatok valamit? – tette rá a kezét óvatosan a fiú Kaley vállára.

- Nem! És ne érj hozzám! – söpörte le a lány a kezét magáról. Térdét átkulcsolta, és dacosan, összevont szemöldökkel nézett maga elé.

- Márpedig elmondom: ha továbbra is úgy viselkedsz, mint egy hisztis királylány, akinek mindent szabad, itt hagylak a francba!

- Nem vagyok hisztis! – duzzogott tovább a lány. Még hogy az! És még hogy mindent szabad neki…! Nevelőapja kis túlzással mindentől és mindenkitől eltiltotta. A társalkodónője, és egyben egyetlen és legjobb barátnője, Olivia kisasszony jelentette számára a társaságot, akivel együtt nőtt fel. Vele egykorú fiúkkal csak bálokon találkozhatott, és nevelőapja ritkán vitte el bálokra. Ő maga pedig szinte egyáltalán nem tartott, csak kivételes alkalmakkor.

- Nem? Akkor minek nevezed azt, amit most csinálsz?

A lány konokul összeszorította állkapcsát, és nem felelt. Nagyon remélte, hogy a fiú csak mérgében mondta azt, hogy itt hagyja.

- Hát jó. Tőlem játszhatjuk ezt. Majd meglátjuk, ki bírja tovább.

Ike hátat fordított a lánynak, és ugyanabban a pozícióban helyezkedett el, mint ő. Csend, mély, áthatolhatatlan csend nehezedett rájuk, amelyet csak az éjszakai állatok neszezései törtek meg. A lány kellemetlenül fészkelődött, tekintete riadtan cikázott. Nem volt hozzászokva ezekhez a hangokhoz, de tudta, hogy nem érheti őket semmi bántódás, hisz az állatok jobban félnek tőlük. De amikor vonyítás hangja ütötte meg fülét, akaratlanul is Ike hátához simult. A fiú testének közelsége nyugtatóan hatott rá. Már nem is volt dühös, és halvány szégyen jelent meg benne. Talán tényleg túlzásba vitte, és nem kellett volna számon kérni a fiút.

- Sajnálom – szólalt meg alig hallhatóan.

- Nem hallottam tisztán. Mintha bocsánatot kért volna valaki, de biztos csak a szél süvített.

- Mondom: sajnálom! – emelte fel a lány a hangját, és szembefordult Ike-kal. A fiú követte példáját.

- Á! Mégsem a szél volt – vigyorgott rá a szokásos gúnyos-stílusában. – Mivel ma jó napom van, elfogadom a bocsánatkérésedet.

Kaley megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ugye nem hagysz el? Ne hagyj magamra… Te is – suttogta, és a fiú keze után nyúlt. Azonban mozdulata megtört, és nem fogta meg, helyette a füvet kezdte tépkedni.

- Hm… Talán. Még megfontolom – dörzsölgette Ike borostás állát elmélyülten. Szája sarkában mosoly bujkált.

- Ne hagyj el! Ha te is elhagysz, akkor… akkor nem marad senki se nekem – hajtotta le a fejét a lány, és szaggatottan felsóhajtott. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

- Roppant sajnálatos – mondta a fiú minden érzelem nélkül.

- Kérlek! Te vagy az én hercegem! Ígérem, jó hercegnő leszek! – Kaley hangjába kétségbeesés vegyült, és esedezve nézett fel a fiúra nagy szemeivel.

- Bizonyítsd be!

- Ho… hogyan?

- Mit tudjam én! – vonta meg a vállát.

Ekkor hangos csattanás hangzott, amibe még a föld is beleremegett. Összerezzentek, és felálltak, és a hang irányába kapták a fejüket.

- Ez… ez meg mi volt? – karolt bele a lány a fiúba. Meglehetősen megrémült, főleg, amikor füst szállt fel tőlük nem messze, a fák mögül.

- Valami lezuhant… Nézzük meg! – fogta kézen Ike Kaley-t, és húzni kezdte maga után.

- Hé! – kiáltott rá a lány. Nem volt biztos benne, hogy kíváncsi rá.

Egy mezőre értek, ahol egy kisebbfajta léghajó-roncsot láttak meg maguk előtt. A földön három alak hevert szétvetett végtagokkal.

- Ó, jaj! Hisz ez szörnyű! – kapta a lány a szája elé a kezét, és kis híján elájult. Lába földbe gyökerezett, és megkövülten meredt rájuk.

- Inkább gyere, és segíts! – fogta ismét karon Ike.

Az alakokhoz mentek, és lehajoltak hozzájuk. Nem voltak épp a legjobb állapotban-a lánynak vérzett a feje, a másik kettőnek pedig furcsa szögben álltak a végtagjaik.

- Ugye… ugye nem haltak meg? – pánikolt be Kaley.

- Nézd meg a pulzusukat! – utasította a fiú, és ő is így tett. Az egyik fiúhoz hajolt, és kitapogatta a csuklóján az ütőerét. Kaley követte példáját, ő a lánnyal járt el hasonlóan.

- Él! – mondta megkönnyebbülten. A fiú eközben a harmadik férfival foglalkozott, aki valamivel idősebb lehetett náluk, és ugyancsak különös ruhát viselt.

- Ők is élnek. Ám nincsenek a legjobb állapotban…

- Mit csináljunk velük?

- El kell látni őket. Hozd ide a táskám! – utasította olyan ellentmondást nem tűrően, hogy a lány rögtön tette parancsát.

Amikor visszaért, az egyik sebesült nyitogatta a szemét-történetesen a furcsa ruhákba öltözött. Színes kendőt, bársonyfrakkot, és vörös nadrágot viselt.

Kaley leguggolt mellé, és a földre dobta Ike táskáját.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet rábízni… - motyogta kábán.

- Kire? Kicsoda ön? – kérdezte a lány.

- Ulysses… Az… az az éretlen kölyök…

- Önt Ulyssessznek hívják?

- Nem engem… Őt… - mormogta, majd hirtelen felpattantak a szemei, és felült. – Alice! Hol van Alice?!

Kaley és Ike hátrahőköltek.

- Nyugodjon meg, kérem – próbálta csillapítani Ike, ám a férfi nagy-nehezen feltápászkodott, és tekintetével megkereste a lányt. Térdre rogyott mellette, és az ölébe fektette. A karjába zárta, és simogatta a haját.

- Alice! Alice, ébredj fel, kérlek! – könyörgött neki. A lány ekkor felemelte a kezét, és a férfiéra simította.

- Lüdvic… Mi történt?

A férfi nem szólt semmit, csak megpuszilta a homlokát, és teljesen az ölébe vonta. Ringatta a karjai között, mintha soha nem akarná elengedni.

Kaley szeme könnybe lábadt a jelenettől – azt akarta, hogy őt is így szeressék, hogy érte is így aggódjanak.

Ám a harmadik sérült nem mutatott semmiféle életjelet magáról. A hasán feküdt és a karja ki volt fordulva. Odamentek hát hozzá, hogy megvizsgálják. Élt még-legalábbis volt pulzusa, de ezenkívül nem sok minden utalt arra, hogy életben van. A hátára fordították, és szólongatni kezdték.

- Ó, ne! Ulysses! – bontakozott ki a lány a férfi öleléséből, és a fiúhoz sietett. – Ugye él?!

- Él – biztosította Ike, és biccentett egyet.

Alice felzokogott, és a fiúra borult. Kaley figyelmét nem kerülte el, hogy Lüdvic kissé rosszallóan elhúzza a száját.

- Kérem, szálljon le róla. El kell látni – mondta Ike, amire a lány elhúzódott a közeléből. A táskájából kötszert és valamiféle folyadékot vett elő, de először is visszaállította normális helyzetbe a karját. Ez abból állt, hogy megfogta a kificamodott testrészt, és egy erős, határozott mozdulattal megcsavarta. Kaley fájdalmasan felszisszent. Ezután a sérüléseit látta el, ahogyan Lüdvicknek és Alice-nek is. Szerencsére nem voltak súlyosak, ám Ulysses még mindig nem tért magához.

- Lyss… Lyss, kérlek, gyere vissza hozzánk… - simított végig a lány a fiú arcán.

- Valószínűleg agyrázkódást szenvedett. Ne aggódjon, hamarosan rendbe jön – mondta Ike biztató hangon. – Viszont azt javaslom, menjünk távolabb a roncstól. Ha esetleg felrobban, nem a legszerencsésebb, ha a közelében vagyunk. – Ezzel felnyalábolta a fiút.

Kaley csodálkozott azon, hogy ilyen erős, és elismerően somolygott az orra alatt. Alice és Lüdvic tudott a saját lábán jönni, előtte azonban a férfi kimenekítette a füstölgő roncsok közül a holmijaikat.

Visszamentek a tóhoz, és letelepedtek a partjára. Ike elfektette az ájult fiút a földön. Kaley közelebb húzódott hozzá, és magában megállapította, milyen jóképű. Keskeny arca volt, seprűs szempillái és borzas, fekete haja. Vonásai lágyak és nemesiek voltak, főként a szép, határozott ívű orra. Amikor azt hitte, nem figyeli senki, lopva végigsimított az arcán. Borzongás futott végig rajta, ahogyan ujjai a fiú bársonyos bőréhez értek. Elgondolkozott. Talán tévedett, és mégsem Ike az ő hercege, hanem ez a fiú…? Olyan szép… Bárcsak kinyitná a szemét! Vajon milyen színű lehet…? Kék? Barna? Netalán fekete…? – találgatott magában. Megrázta a fejét, és fülig elvörösödött, amikor észrevette, hogy figyelik.

- Oh… én csak… A kedvese…? – kérdezett rá, és magában remélte, hogy nemleges feleletet kap.

- Lyss…? – kacagott fel a lány. – Jaj, dehogy! Hogy is lehetne az…?

- A… akkor jó – csúszott ki Kaley száján, amire a szája elé kapta a kezét. Ó, milyen kínos! – Ú-úgy értem… Lüdvic a kedvese?

Ezúttal Alice-on volt a pirulás sora.

- Ne… nem. Ő egy… régi barát – nézett félre.

- Ó, szóval egy régi barát? – könyökölt rá az imént említett férfi a lány vállára nevetve.

- Naa! Te aljas! Nem illik hallgatózni! – kuncogott vörös fejjel a lány.

- Én megengedhetem magamnak – fordította szembe magával Lüdvic Alice-t.

- Mi jogon?

- Csak – érkezett a könnyed felelet, majd összeborzolta a lány haját. Alice tettetett sértődöttséggel nézett rá, és meghúzta a férfi haját.

Ekkor hangos dörrenés hallatszott, és fény borított el mindent egy pillanatra. Mindannyian összerezzentek, és megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy még időben elmentek a léghajó közeléből. Ulysses azonban még erre sem ébredt fel.

- Azt javaslom, sürgősen menjünk innen – nyalábolta ismét fel Ike a fiút.

Gyors léptekkel elindultak az ellenkező irányba, és jó pár kilométer megtétele után kimerülten leroskadtak a földre. Egy domboldalon voltak, és lent, a völgyben egy városka terült el.

- Ha szabad kérdeznem, önök hová tartanak? – tette fel a kérdést Ike Lüdvic és Alice felé fordulva.

- A királyi palotába.

- Önök is? – kerekedett ki Kaley szeme. – Nahát, mi is!

Lüdvicnek felcsillant a szeme, és érdeklődés villant fel a tekintetében.

- Csakugyan…? És milyen apropóból?

- Én vagyok a király lánya! – húzta ki magát a lány büszkén.

- Ne hallgasson rá, nekem is ezt adta be – szólalt meg Ike fásult hangon.

Lüdvic azonban elengedte a füle mellett a megjegyzését.

- Kérem, meséljen erről bővebben – unszolta a lányt, aki el sem merte hinni, hogy valakit ez ennyire érdekel. Lelkesen belekezdett:

- Tudja, engem örökbe fogadtak… Méghozzá a király egyik fő ellenlábasa. Összeesküvést szőtt nevelőapám ellene, amit én megakadályoztam. Sohasem szeretett engem, és állandóan arról beszélt, mivel tudna keresztbe tenni a királynak. Bizonyára ön is hallott már arról, hogy a király lánya valójában nem halt meg, hanem elrabolták. Ha valaki, hát a nevelőapám képes ilyen alávaló tettre. Így hát elszöktem tőle, hogy bizonyítékot kapjak arra, hogy valóban a király az én igazi apám.

- Érdekes történet… - dörzsölgette Lüdvic a kis kecskeszakáll-kezdeményét a szája alatt. Csak ennyit fűzött hozzá, de látszott rajta, hogy erősen töri valamin a fejét.

- Érdekes…! – horkantott fel Ike gúnyosan, de inkább ő sem ragozta tovább.

- Nevess csak! – fonta keresztbe a karját maga előtt Kaley durcásan. – Majd meglátod, hogy igazam van!

- Na de kérem, uram! Nem szép dolog kinevetni egy hölgyet.

- Más véleményen lenne, ha önről hinné azt, hogy a hercege – dohogott.

- Már nem vagyok olyan biztos benne… - sandított le Kaley Ulyssesszre. Ike követte a pillantását, és ismét felhorkantott.

- Ó, szóval új herceged lett!

- N… nem is! – vörösödött el a lány, azzal felkelt, és elvonult.

- Nők… - csóválta meg Ike a fejét. Lüdvic egyetértően hümmögött. 

Következő fejezet