Díj

Sziasztok!

Kaptam egy díjat Sayaa B-től, a Bűvös vizeken tehetséges szerzőjétől (tessék olvasni :3) 

Nagyon szépen köszönöm neki! :) Továbbküldeni nem fogom viszont, mert nem sok blogot olvasok.

Szabályok:

- Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.

- Írj magadról 10 dolgot.

- Válaszolj a 10 kérdésre.

- Tegyél fel 10 kérdést.

- Küldd tovább 10 embernek.

10 dolog magamról:

1. Volt egy nyulam és egy szakállas agámám.

2. Most egy vörös macskám van, vagyis, nem az enyém, hanem szomszédé, de mindig átjár, és a szobámban alszik, a radiátoromon. :$

3. Legszívesebben a 19. században élnék.

4. Imádom a teákat, kész gyűjteményem van belőlük itthon. 

5. Loki és Thor a két kedvenc Marveles karakterem.

6. Szeretem az animéket.

7. Luna a becenevem.

8. Rajongok a régies dolgokért.

9. Szeretem a kalapokat, sapkákat.  

10. Mindenki mást mond a szemem színére  Van benne kék, zöld és szürke is. 

Kérdésekre a válaszaim:

1. Mi volt az első könyved, amit olvastál?

Nem emlékszem már rá. 

2. Mióta blogolsz?

2012 óta.

3. Miért kezdted el?

Hogy eljussanak másokhoz is a műveim.

4. Mi a kedvenc állatod?

Szurikáta és a róka :) De a macskákat, kutyákat, görényeket is szeretem, ahogy minden állatot. 

5. Mi a kedvenc sorozatod/filmed/meséd?

Sorozatot nem nézek, nicns türelmem hozzájuk. De a Simpson családot és az Agymenőket nagyon bírom :) Na meg a Trónok harcát. 

Filmek - a teljesség igénye nélkül - Operaház fantomja, Tim Burton filmjei (különösen: Ollókezű Edward, Nagy hal), Vándorló palota, Thor, MirrorMask, Postamester, Holdhercegnő, Repo the genetic opera, Amelie csodálatos élete, Faun labirintusa, Csillagpor. Mese: (most direkt nem írok animéket): Bátor a gyáva kutya, Coraline, Anasztázia, Szépség és a szörnyeteg, Max és Mary. 

6. Szerinted mi a legjobb és a legrosszabb tulajdonságod?

Legjobb: őszinteség. Legrosszabb: hirtelen haragú.

7. Szoktál emlékezni az álmaidra?

Nem mindig.

8. Ki a kedvenc bloggered/bloggerinád?

Nem annyira követem nyomon a blogokat.

9. Ha elolvasol egy történetet, írsz hozzá véleményt? Miért?

Mivel nem igazán vagyok benne blogos körökben, ritkán is olvasok történeteket. De ha olvasok, írok véleményt, mivel tudom, mennyit jelent, és milyen jó érzés visszajelzést kapni.

10. Ha bármilyen varázslény lehetnél, mi lennél?

Nem lennék. 

1. fejezet: A léghajócirkusz

Kedves olvasóim! (nem, csakazértsem foglak titeket semmilyen "cuki" néven szólítani, [[tündérbogyóim, és társai]] nem a stílusom, bocsi'^^ ) 

Nos, mint látjátok, megérkezett az új fejezet, amiben ismét Alice kap szerepet, aki tiszteletét teszi egy léghajócirkuszban.  Ezért is ez lett a fejezet címe (mily' meglepő.) Még egy képet is hoztam nektek, szerintem nagyon szép (lila *-*)

Na, de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, és köszi Dinek és Faithnek, hogy írt az előző részhez! Nagyon aranyosak vagytok :) Illetve mindenkinek jár a köszönöm, aki elolvasta, és aki ezt is el fogja olvasni! :) Reménykedem abban, hogy ezúttal is megtiszteltek a véleményetekkel. :3

Tíz év. Tíz év telt el azóta, amióta Alice és Lüdvic utoljára találkoztak. Alice feladta a reményt, hogy valaha is látni fogják egymást, de gondolt a fiúra. Az együtt töltött kellemes órákra, a beszélgetéseikre, önfeledt mókázásaikra. Sokat tűnődött azon, vajon mi történhetett vele, sőt, még a kastélyhoz is elmerészkedett jó néhányszor. De egyszer sem talált ott senkit. Még sohasem volt olyan jó barátja, mint Lüdvic, pedig akadtak pajtásai, főként fiúk. A vele korabeli lányokat nem sok minden érdekelte az ellenkező nemen kívül, és irigykedtek rá, amiért őt befogadták maguk közé. Összesúgtak a háta mögött, megjegyzéseket tettek a külsejére. A szigeten egyedül Alice-nek volt vörös haja, és emiatt rosszmájú pletykák terjengtek róla és a családjáról. Alice szégyellte a haját, ezért rövidre vágta és sapkák, kalapok alá rejtette. A szülei, testvérei nem igazán törődtek vele, és gyakran éreztették, hogy csak kolonc a nyakukon. 

Emiatt Alice már tíz évesen elhatározta, hogy ha majd „nagy” lesz, elszökik, és beáll a híres nevezetes léghajócirkuszba. Járt már benne, és teljesen elbűvölték az ott látottak. Azóta szorgalmasan gyakorolt – betanult kártya - és egyéb trükköket, de magától is kitalált néhányat. Ezzel kereste a kenyerét – kiállt a térre, és előadta műsorszámait. Mindig nagy sikert aratott velük, bár nem keresett túl sokat. A szigeten élők meglehetősen szegények voltak.  De most végre alkalma nyílt arra, hogy megmutassa önmagát a cirkuszban, ugyanis ezúttal ismét eljött Márványvárosba a társulat. Alice mindent összepakolt, amire úgy vélte, szüksége van. Írt a családjának egy levelet, amiben csak annyit közölt, hogy elszökött, de ne aggódjanak érte. Bár biztos volt abban, hogy tényleg nem aggódnak, sőt inkább örülnek annak, hogy elment. Eggyel kevesebb éhes száj.

Alice a léghajócirkusz bejárata előtt állt, és csillogó szemmel nézte a járművet. Hatalmas volt, girbegurba, élénk színekre festett tornyokkal és zászlókkal. Oldalára égitesteket pingáltak. Amikor végre sorra került – majdnem az összes, megtakarított pénze ráment a jegyre –, belépett a cirkuszba. Egy hosszú, ködös folyosó fogadta, ahonnan újabb folyosók és ajtók nyíltak. Különös, kissé szomorú zene szólt egy verkliből, és tarkabarka ruhákba öltözött bohócok kínálták portékájukat. A mélylila-orgonaszínre festett, csíkos falakon pillangókról készült festmények díszelegtek. Olyan élethűek voltak, hogy Alice-nek muszáj volt hozzáérnie. Ám legnagyobb döbbenetére, ahogy elkezdte közelíteni a kezét, a pillangó felrepült.

Mivel nem volt ráírva az ajtókra, milyen előadások zajlanak bent - csak az, hogy az előadások ideje alatt zárva vannak kívülről -, találomra benyitott az egyiken. Szerencséje volt – nyitva találta.

A kör alakú, aprócska teremben kékes színnel derengő félhomály uralkodott, és egy tizenéves fiú ült a porondon egy nagy párnán. Magas, vékony fiúcska volt, hátrafésült, fekete hajjal, sötét öltönyben. Az üléseket puffok szolgáltatták, és Alice helyet foglalt egy középkorú hölgy mellett. Már csak három ülőhely volt szabadon, de nem jött senki, így kezdetét vette a produkció.

- Mesém egy ifjúról fog szólni, aki a vágyak maszkját kereste – kezdett bele a fiú az előadásba, és ahogy ezt kimondta, egy férfialak derengett fel előtte a semmiből. Alice a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy döbbent kiáltást. Izgatott sutyorgás támadt a teremben, és zavartan ide-oda kapkodták a fejüket az emberek, kutatva a jelenés forrását. Az alak eközben elindult, és újabb képek vetültek fel, ahogyan a fiú tovább folytatta:

- Kereste, kutatta, a világot bejárta, de nem akadt a nyomára. Egy nap azonban egy ajtó jelent meg előtte, amin ő belépett, és egy különös helyen találta magát. – A férfi így tett, majd egy tenger képe derengett fel a terem falán, amely különféle tárgyakat sodort a partra. A nap lemenőben volt, de a hold fényesen izzott a horizonton. Szokatlanul nagynak tűnt, és az udvara bíbor színnel sejlett. Alice hihetetlenül gyönyörűnek találta, és elragadtatottan felsóhajtott. – Egy helyen, a karmazsin égbolt alatt, egy helyen, hol meglelsz mindent, ami elveszett. – A férfi kutatni kezdett a tárgyak között, de mindegyiket félredobta. Ám ekkor egy fényes maszk került a kezébe, amire felderült az arca. – A férfi meglelte a maszkot, mit oly régóta keresett, de hogy mi lett a sorsa, az a homályba veszett. – Az alak eltűnt a tengerrel együtt, és néma csend ereszkedett a teremre. Alice azon tűnődött, mi lehet a fiú titka. Hogy képes megeleveníteni a képeket? Ez is olyan adottság, amilyen neki van…?

De nem maradt ideje gondolkozni ezeken a kérdéseken, mert a fiú egy újabb történet mesélésébe kezdett. Egy hajón dolgozó hegedűművészről szólt, aki mindennap éjfélkor eljátszotta kedvesének a kedvenc dalát. Ám a férfi a habok közé veszett, de szelleme visszatért, és folytatta a hagyományt, egészen szerelme haláláig. Alice-t rendívül meghatotta a történet, és Lüdvic jutott eszébe róla valami miatt. Vajon ő is gondol rá…?  

A fiú még egy történetet elmesélt-ezúttal a lány kedvenc versét szavalta el az elrabolt királykisasszonyról. Az előadás végén megköszönte a figyelmet, és az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a teremből. Alice azonban maradt – beszélni akart a fiúval. Amikor kettesben maradtak, odalépett elé, és megszólította:

- Én csak… szeretnék gratulálni, és elmondani, mennyire lenyűgözött a produkció.

- Kö… köszönöm – sütötte le a fiú a szemét, és elpirult. Látszott rajta, mennyire zavarban van: tördelte a kezét, és a sarkán billegett. Valószínűleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy odamennek hozzá előadás után. Alice elmosolyodott; nagyon aranyosnak találta a fiú reakcióját, és legszívesebben megölelgette volna.

- Hogy csinálod? – szegezte neki a lány a kérdést.

- Ezt… nem mondhatom el. Sajnálom – nézett fel rá a fiú őszintén a nagy kék szemével.

- Ó, nem, nem, én kérek elnézést! Bocsánat, amiért faggatlak. Akkor megyek is! – integetett neki Alice. A fiú félénken visszaintett, és enyhén meghajolt. A lány távozóban még rámosolygott, és kilépett az ajtón. Sajnálta, hogy nem kapott választ, bár a helyében ő sem mondta volna el a titkát.

Egy újabb, az előzőnél nagyobb terembe nyitott be, ahol egy fekete öltönyös, cilinderes férfi állt, aki bűvész trükkökkel szórakoztatta a közönséget. Azonban ő – a közönséges bűvészektől eltérően –, nem a kalapjából, hanem a levegőből varázsolt elő virágcsokrokat, amiket a nézők közé dobott. Az előadás csúcspontján virágeső kezdett el hullni a mennyezetről. Alice-nek tátva maradt a szája döbbenetében. Ezek után még sok, különösebbnél különösebb szobát látogatott meg, de nem maradt az összesre ideje. A különböző helyiségekben különböző előadások zajlottak: látott kígyóembereket, artistákat, pantomimeseket, mágusokat, akik olyan hajmeresztő trükköket hajtottak végre, hogy Alice csak kapkodta a fejét. Valami miatt úgy érezte, hogy ez a cirkusz nem egy közönséges cirkusz. Az előadók olyan játszi könnyedséggel adták elő elképesztő számaikat, mintha mi sem lenne természetesebb a világon.

Alice elvesztette időérzékét. Azt hitte, legfeljebb csak másfélóra telt el a belépése óta, ehhez képest épp akkor ütött tízet a Márványváros főterén álló toronyóra. Ezek szerint több mint négy órát tartózkodott bent.

Az előadások véget értek, és az emberek elkezdtek kifelé vonulni a cirkuszból. Mivel neki feltett szándéka volt maradni, ezért elbújt egy kellékes szekrényben az emeleten. Léptek hangjai ütötték meg a fülét, és feszülten várt, hogy elhaljanak. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és nekivetette a hátát a szekrény falának. A következő pillanatban hangos reccsenést hallott: a hátlap kidőlt vele együtt, és ő egy szobában találta magát.

Sajgó háttal feltápászkodott, és szemügyre vette a helyiséget. A fal mentén faragott szekrénysor állt, polcain különféle tárgyakkal. Egy ágy árválkodott közvetlenül az ablak alatt, amit félig eltakart a plafonról lelógó, különböző anyagokból összevarrt függöny. A mennyezetet kacskaringós mintákkal díszített selyem fedte be, ahogy a falakat is.

Alice fölkelt a földről, és visszatette a hátlapot.

Előhúzta a játéknyulát a táskájából, majd levette a cipőjét, és ráfeküdt az ágyra. Az állatkát magához szorította, és állig betakarózott a dohszagú pokróccal. Még sohasem aludt egyedül, és magának sem akarta bevallani, de félt. Ahogy ott feküdt az ágyon, távol az otthonától, elbizonytalanodott a jövőjét illetően. Hogy fogják fogadni őt? Felveszik a cirkuszba, vagy rögtön kirakják az első megállónál?

Ezekbe a kérdésekbe most gondolt bele igazán, eddig nem mert foglalkozni velük, mert akkor már az elején visszafordult volna.

Lelkesedése alábbhagyott, de nem hátrált meg. A tényt, hogy kiteszik egy mező kellős közepén, kevésbé találta riasztónak, mint azt, hogy a szigeten kell leélnie az életét.

Kisvártatva lecsukódtak a szemei, és álom nehezedett pilláira.

Reggel arra ébredt, hogy egy férfi ül az ágya szélén, és bámulja őt. Riadtan összerezzent, és védekezőn maga elé kapta a játéknyulát.

- Bocsánat, kisasszony! Nem akartam megijeszteni – szólalt meg az idegen. Alice lassan leeresztette a játékot, és szemügyre vette az alakot. A férfi legfeljebb öt évvel lehetett idősebb nála. Hullámos, barna tincsei égszínkék szemébe hulltak, és arcára ráfért volna a borotválkozás. Barátságosan mosolygott a lányra, aki kezdett megnyugodni.

- Én… én kérek bocsánatot, amiért betörtem ide, csak… – csuklott el a hangja, hirtelenjében nem tudta, mit mondjon.

- Nem történt semmi baj, Vöröske – vigyorodott el a férfi, amire Alice elpirult. Sohasem szerette, ha a hajára tesznek utalásokat.

- Van nevem is! Alice Desmond – mutatkozott be némileg bosszúsan. Mit képzel magáról ez az alak, hogy csak úgy „levöröskézi?!”

- Az enyém Benjamin – felelte a férfi kurtán. – Nem akarok tolakodó lenni, de szabadna tudnom, mit keres itt?

- Én csak… Elszöktem. Én is itt akarok dolgozni!

- Ez ügyben nem én vagyok az illetékes, hanem a cirkusz igazgatója. Egyébiránt nagy szerencse, hogy itt húzta meg magát. Rajtam kívül senki sem használja ezt a szobát, és én is csak azért, mert itt tárolom azokat a dolgaimat, amik nem férnek el nálam.

- Ugye itt maradhatok? – kérdezte meg Alice, és remélte, kedvező választ kap.

- Ha szeretne. Ne aggódjon, nem fogom leleplezni önt.

- Köszönöm. De miért segít nekem?

- Nincs oka – vonta meg a férfi a vállát. Alice látta az őszinteséget a szemében, és elcsodálkozott. A legtöbb ember nem tett semmit puszta szívjóságból, de ez a férfi különbözött tőlük.

- Ön is fellépő? Nem láttam semelyik szobában… Bár igaz, nem mentem be mindegyikbe.

- Úgy nézek ki, mint egy fellépő…? – vigyorodott el Benjamin. – Hm, ez hízelgő, mindazonáltal én csak egy egyszerű karbantartó vagyok. De tudok csavarhúzókkal zsonglőrködni! – kacsintott rá a lányra, aki felnevetett. Igazán kedvesnek és szellemesnek találta a férfit, és valami miatt ösztönösen megbízott benne.

- Esetleg… el tudna kísérni az igazgatóhoz?

- Jöjjön – biccentett a férfi, és elindult. Alice a nyomában haladt, és hamarosan odaértek a cirkuszigazgató irodája elé.

- Nos, itt volnánk. Sok sikert! – mosolygott rá Benjamin biztatóan, és otthagyta a lányt.

Alice egy darabig tétovázott az ajtó előtt, de aztán összeszedte minden bátorságát és bekopogott.

- Szabad! – szólt ki egy mély hang. A lány remegő kézzel benyitott.

Az igazgató köpcös, negyvenes évei elején járó férfi lehetett, és elegáns öltönyt viselt. Egy jókora bőrfotelben terpeszkedett a bükkfa asztala mögött. Épp írt valamit, de amikor Alice megjelent az ajtóban, felnézett. A lány elindult felé, ám megbotlott a saját lábában, és kis híján hasra esett. Zavarában fel sem mert nézni, és majdnem elsírta magát. Hogy lehet ilyen szerencsétlen? 

- Bo… bocsánat – szabadkozott vörös fejjel.

- Ejnye, ejnye, kicsi lány! Nézzen a lába elé! - dorgálta a cirkusz igazgatója, és rosszallóan nézett rá.

- Sajnálom... Véletlen… - hebegte megsemmisülten Alice.

- Gyorsan, ki vele, mit akar. Nincs most időm erre - hadarta az igazgató ingerülten, és türelmetlenül lepillantott az előtte fekvő papírra. Valószínűleg munka közben zavarta meg Alice, és ettől még kellemetlenebbül érezte magát. Zavarában a kezét tördelte és harapdálta az ajkát.

- Hát… Én igazából… Szeretnék belépni a cirkuszba - szólalt meg a lány vékonyka hangon, és összehúzta magát. Rettegett az esetleges visszautasítástól.

Az igazgató pár másodpercig döbbenten nézett a lányra, majd öblös nevetésben tört ki.

- Ön? Cirkuszba? - mérte végig Alice-t felhúzott szemöldökkel. - Mint mi?! - gúnyolódott, amire a lánynak könny szökött a szemébe.

- Mint bűvész - motyogta csalódottan, és lesütötte a szemét. Úgy érezte, mint akit gyomorszájon rúgtak.

- Bűvész? - hüledezett az igazgató, és még harsányabb nevetésbe kezdett. - Bűvész…?! Ilyen külsővel és föllépéssel legfeljebb vásári bohóc lehet!

- Vásári bohóc - nyögte ki Alice szomorúan. - Értem.

Az utolsó szót szinte már csak lehelte maga elé, annyira elkeserítették a férfi szavai, aki látszólag észre sem vette, hogy ennyire beletaposott az érzéseibe. Alice torkát fojtogatta a sírás, de nem akarta megadni az igazgatónak azt az örömöt, hogy elbőgi magát előtte, ezért sarkon fordult, és futásnak eredt.

Nem látott semmit a könnyeitől, annyira zokogott, de csak rohant tovább vakon.

- Alice! - kiáltott utána valaki. - Alice!

A lány megállt, és szembefordult a hang forrásával.

- Benjamin!

- Mi a baj, Alice? - kérdezte szelíden a fiú.

- Én egy… egy vásári bohóc vagyok... - nyögte ki a lány, és felzokogott.

- Kérem, nyugodjon meg. Üljünk le - karolta át Benjamin Alice vállát, és kerestek egy üres szobát, ahol helyet foglaltak.

- No, ne sírjon! Hallja? Még nincs semmi sem veszve! - próbálta meg vigasztalni Benjamin.

- Vásári... bohóc… - Alice csak ezt a két szót hajtogatta. Nagyon a szívére vette az igazgató szavait. Még sohasem tapostak így bele a lelkébe, pedig gyakran gúnyolódtak rajta. De nem is igazán a szavak bántották, hanem a durva visszautasítás, amiben részesült.

- Parancsoljon - nyújtott át a férfi egy zsebkendőt a hüppögő lánynak, aki hálásan elfogadta, és megtörölte az arcát. Össze kell szednie magát!

- Köszönöm - nézett rá Alice hatalmas, kisírt szemmel.

- Mi történt?

- Kinevetett… Azt mondta, csak vásári bohócnak lennék jó… - akadt el a lány szava, és eszébe jutott Lüdvic. Megígérte neki, hogy nem fog sírni, ezért gyorsan megtörölte ismét az arcát, és próbálta visszafojtani a könnyeit. Hamarosan sírása szipogássá szelídült, és mélyen, szaggatottan felsóhajtott.

- Semmi oka szomorkodásra! Sokan kezdték vásári bohócként. Nézzen csak meg engem! Én például cipőpucoló voltam, és még annak is csapnivaló. Most pedig egy világhírű cirkusznál dolgozom, mint… mint karbantartó. – Benjamin összeráncolta a szemöldökét, majd legyintett. – Khmm… Tudom, ez nem a legjobb példa – vakarta meg zavartan a tarkóját, amire Alice szomorkásan elmosolyodott. – De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne hagyja veszni az álmait!

- Igaza van – biccentett Alice lassan, belátta a férfi szavait. – Nem hagyom magam! De mégis, mitévő legyek? Kidobott! - tárta szét a karját a lány tanácstalanul.

- Találunk megoldást, ne aggódjon – mosolygott a férfi a lányra. – Most pedig menjen, és pihenje ki magát. Hozok önnek reggelit.

Alice hálás mosollyal viszonozta a férfi kedvességét, és visszament a szobájába. Talán még sincs minden veszve. 

Vers :)

Egy kedves írótársam, Forsaken átírta a versemet,  szerintem így sokkal jobb lett. :) Hálásan köszönöm neki itt is. :)



Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag,
Vele, aki harcba szállt, bizony jaj volt annak.
Messzi földre eljutott palotája híre,
De hiába, mert csupa bánat volt az ő szíve.

Elvitték egy szem lányát az éj leple alatt.
Szeretett gyermeke nélkül ő magára maradt.
„Ki visszahozza lányom, kezét annak adom,
S jár hozzá fele királyság, és busás vagyon."

Rá egy hétre nemes ifjú jelent meg nála,
Csillogó maszk kezében, bársonyba bugyolálva.
"Szép ajándék", szólt a király, "de mit kezdjek vele? 
Nekem most a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Felség, nincs e maszknak párja, egyedi darab:
Fáj is a szívem, hogy e kincs nem énnálam marad."
„Miben rejlik titka, és miért nincsen párja?”
„Csak húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és szívéből kívánta:
„Reggelre kerüljön meg lelkem virágszála.”
S másnap ébredéskor lánya ott állt előtte:
Oly öröm volt, mulatság kerekedett belőle.

A hálás király bizony betartotta szavát:
A lányhoz királyságot adott hozomány gyanánt.
Hosszú és boldog élet várt mindannyiukra,
S mindhalálig senki nem jött rá az ő titkukra.

Prológus

Sziasztok!

Kész az "A karmazsin égbolt alatt" teljes első fejezete, vagyis, ez inkább prológus, mivel a következő fejezet ez után tíz évvel játszódik. Írtam, hogy nem fogom levenni az eddigi részeket, mégis így tettem, mert ugye újraírom, és kb. tavaszig jó lenne végezni ezzel, így kb. hetente tudom felpakolni ide az új fejezeteket. (Ha kíváncsiak vagytok arra, miért írom át a történetet, itt találtok rá magyarázatot.)

Szóval üdv az új olvasóimnak, a régiek pedig kérlek, írják meg, miben fejlődtem (HA egyáltalán fejlődtem :D), hogy tetszik ez a változat a régihez képest. Az újaknak a véleményére, visszajelzésére is természetesen számítok, nagyon érdekelne, ki mit szól! :)

Kellemes olvasást!

(egy dal, ami megihlet :) És szerintem passzol a történetemhez.)

Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány, akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…? Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg alakja.

Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott, kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.

Hirtelen felindulásból szélesre tárta az ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak. Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül csinálta, ám nem kapott választ.

Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége, mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De most nem ő volt a soros.

Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn, és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult. Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.

Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte, összehozza őket a sors.  

Márványváros kis városka volt, ám az azt körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltéved; sokkal inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben látták őt utoljára. Azaz itt.

Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent, és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?

- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert, egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi barnával keveredve. De a fiúé teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül lenyűgözte.

- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.

- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem varázsoltak. De a kastélyban élek.

- Ó…! De… ezt nem értem – ráncolta össze Alice a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!

- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú, majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic J. Ambrose.

- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J” a nevedben?

- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját. 

- Akkor Vicnek foglak szólítani! Hívhatlak Vicnek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.

- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked megengedem.

- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! – húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.

- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.

- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicet, de nem merte. Még sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.

- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson! – kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.

- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.

- De miért bántanak?

- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve azok, akiket máshová nem fogadtak be.

Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.

- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.

Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.

- Tudod! Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag - kezdett bele Alice a kis versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól, hogy elveszik tőle.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét.

- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. – Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.

- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.

Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető hangon belekezdett a versbe:

- Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag,
Vele, aki harcba szállt, bizony jaj volt annak.
Messzi földre eljutott palotája híre,
De hiába, mert csupa bánat volt az ő szíve.

Elvitték egy szem lányát az éj leple alatt.
Szeretett gyermeke nélkül ő magára maradt.
„Ki visszahozza lányom, kezét annak adom,
S jár hozzá fele királyság, és busás vagyon."

Rá egy hétre nemes ifjú jelent meg nála,
Csillogó maszk kezében, bársonyba bugyolálva.
"Szép ajándék", szólt a király, "de mit kezdjek vele? 
Nekem most a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Felség, nincs e maszknak párja, egyedi darab:
Fáj is a szívem, hogy e kincs nem énnálam marad."
„Miben rejlik titka, és miért nincsen párja?”
„Csak húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és szívéből kívánta:
„Reggelre kerüljön meg lelkem virágszála.”
S másnap ébredéskor lánya ott állt előtte:
Oly öröm volt, mulatság kerekedett belőle.

A hálás király bizony betartotta szavát:
A lányhoz királyságot adott hozomány gyanánt.
Hosszú és boldog élet várt mindannyiukra,
S mindhalálig senki nem jött rá az ő titkukra.

Alice kihúzta magát - büszke volt arra, hogy hibátlanul elmondta a verset, holott még egyszer sem szavalta el hangosan, csak magában. Lüdvicre tévedt a pillantása, aki tűnődve nézett maga elé. Ráncolta a homlokát, és dörzsölgette az állát. A kislány közelebb húzódott hozzá, és kíváncsian rápillantott nagy kék szemével.

- Igazán bájos történet. Köszönöm, hogy elmondtad nekem – fordította Lüdvic Alice felé a fejét, de tekintetén látszott, hogy messze jár.

- Bárcsak az enyém lehetne a maszk… - sóhajtott fel a kislány vágyakozva. Gyakran álmodozott arról, hogy mit kívánna tőle.

- Neked mi szíved leghőbb vágya? – pillantott a fiú egyenesen Alice szemébe.

- Én csak… azt akarom, hogy szeressenek – borzongott meg a kislány; hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

Lüdvic tekintete elfelhősödött, majd félszegen magához ölelte a vékony kis testet. Alice szívét melegség öntötte el, és hevesen a fiú után kapott. Görcsösen kapaszkodott belé, és belefúrta a fejét Lüdvic mellébe. Megnyugvást talált a karjai között, és már nem is volt olyan magányos. Még sohasem élt át ilyet; fogalma sem volt ezidáig, milyen az, ha megölelik. Most, hogy már tudta, örökké így akart maradni.

- Vigyél magaddal! – markolta meg Alice a fiú ingét, és esedezve nézett fel rá.

- Nem vihetlek - felelte Lüdvic csendesen, és lehorgasztotta a fejét.

- Miért nem? - kérdezte Alice, és könnybe lábadt a szeme. Fájt ezt hallani a fiú szájából, hisz másra sem vágyott jobban.

- Talán egy napon - szólt a fiú, és ránézett a kislányra, akinek a szívébe visszaköltözött a remény. – Na, ne sírj, kicsi Alice! – ért hozzá a kézfejével az arcához, és letörölte a könnyeit. -  Nézd! – húzott elő a zsebéből egy kicsiny, lila színű követ, és a kislány elé tartotta.

- Milyen szép! – ámuldozott Alice, amire Lüdvic összezárta a kezét.

- Neked adom, de csak ha megígéred, hogy nem sírsz többet!

- Ígérem – bólintott a kislány, amire a fiú ismét kinyitotta a tenyerét. Alice elvette a kis követ, és a markába zárta. Hálásan mosolyogva nézett Lüdvicre, ám a következő pillanatban rémület jelent meg az arcán, és eldobta a követ. Kezét a szívéhez szorította, és kapkodva vette a levegőt.

- Mi… mi történt? – vonta magához ismét a fiú a kislányt.

- Lá… láttam… Láttam egy férfit… - Alice-t rázta a hideg, és olyan erősen szorította magához Lüdvicet, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Milyen férfit? Mit csinált?

- Te… te is ott voltál… Egy ajtón néztél befelé, és… és az ajtó mögött az a férfi… - sírta el magát Alice, és érezte, hogy Lüdvic is reszket.

- Te… ezt meg… – suttogta a fiú maga elé.

- Hozzáértem a kőhöz, és ezek a képek… - szipogta a kislány.

- Gyakran történik veled ilyen?

- I… igen. Ha megérintek egy tárgyat, látok… dolgokat. De nem mindig. Miért látom őket?

- Ha én azt tudnám… De egy biztos: ez egy különleges képesség. Te különleges vagy.

Alice eltöprengett. Különleges. Mindig is érezte, hogy ő más, mint a többiek, ám szégyellte magát miatta. Viszont Lüdvic minden megvetéstől mentesen, sőt, elismerően mondta ezt a szócskát. Életében először büszkeség öntötte el. Igen. Ő más. Ő különleges. Attól a pillanattól fogva már egy csöppet sem bánta.

- Különleges… - mondta ki Alice a szót ízlelgetve.

- Tessék – húzta le Lüdvic a nyakáról a nyakláncát. Barna bőrszíjon függött, nem lehetett nagyobb egy gombnál. Alice-t leginkább egy lefelé fordított, szabálytalan szívre emlékeztette, de ugyanúgy nézhette az ember pillangónak vagy bármi másnak. Két darab sötétlila és bordó üvegből készült, amelyet ezüstszínű, vékony fémkeret fogott közre.

Alice kivette a kezéből, amire Lüdvic érdeklődve felé fordult. A fiú élénken cikázó tekintetét egy pillanatra sem vette le a kislányról, aki a medálban gyönyörködött. Alice ekkor a nap felé tartotta az ékszert, így áttört rajta a fény, és látni lehetett benne az apróbb csíkokat, mintákat.

- Most látsz valamit?

- Nem. Semmit.

Lüdvic alig észrevehetően összeráncolta a szemöldökét, majd kivette Alice kezéből a láncot. Ujjával végigsimított rajta, mintha elköszönne tőle, és így szólt:

- Tudod, ez egy különleges nyaklánc, akárcsak te. Nálad a helye.

- Nekem… Nekem adod? - kérdezte Alice csillogó szemmel, meghatottan.

- Igen. A tiéd - tolta félre a lány göndör haját a nyakáról, és föltette rá a nyakláncot. - Illik hozzád.

Alice nem szólt semmit, csak átölelte a fiút hálája jeléül. Nem tudta, mit mondjon, mivel még sohasem kapott ajándékot.

Ekkor léptek hangjai ütötték meg fülüket, amire összerezzentek, és kibontakoztak egymás öleléséből. Egy hosszú bőrkabátot és csatokkal ékített, térdig érő csizmát viselő férfi állt előttük. Arcát párnapos borosta fedte, és egy sötét, göndör tincs belehullt izzadtságtól gyöngyöző homlokába. Alice jól ismerte az alakot, hisz őt látta nap mint nap a plakátokon. Ő volt az. Hubert Beckett gyilkosa, Vicarios Morten. Szíve kis híján megállt a félelemtől, és azonnal Lüdvic oldalához simult, aki időközben felállt vele együtt.

- Segítsetek! – szólalt meg a férfi, és hátrapillantott a válla felett. – A nyomomban vannak. El fognak kapni, és én… - roskadt le a földre, és könyörögve nézett rájuk. Hevesen zihált, látszott rajta, mennyire kimerült – valószínűleg hosszú ideje futhatott. Alice legszívesebben elrohant volna, ám Lüdvic biccentett, és intett neki, hogy álljon fel. A férfi így tett, és lassan kifújta a levegőt.

- Esküszöm, hogy ártatlan vagyok! Ő a bűnös. Megérdemelte a halált!

- Kövessen és maradjon csendben. – A fiú csak ennyit mondott, majd nagy léptekkel elindultak. Alice megragadta Lüdvic kezét, és rémülten pislogott fel rá. Mi van, ha a férfi őket is megöli? A fiú bátorítóan megszorította a kezét, és magabiztosan bólintott. Arcán olyan nyugodt kifejezés ült, hogy Alice félelme is némileg lecsillapult.

Szótlanul, a lehető leghalkabban lépdeltek egymás mellett, és hamarosan egy hatalmasra nőtt, vastag törzsű fához értek.

- Nyomja meg a törzsét – utasította a fiú, a férfinak címezve, aki így tett. A kéreg beszakadt, mivel belül a fa üreges volt. – Nyílik innen egy ajtó, ami egy kis odúba vezet. Ott megbújhat.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg… - szólalt meg a férfi. - Meg fogom hálálni valahogy.

- Nem azért tettem – szögezte le Lüdvic tárgyilagosan.

- Hát miért?

- Mindenkinek jár egy esély – mosolyodott el a fiú titokzatosan, azzal megfogta Alice kezét, és magára hagyták a férfit.

~~*~~

Alice és Lüdvic megbeszélték, hogyha látni szeretnék egymást, akkor az ablakkal jeleznek, ahogyan először. A tulipánfát jelölték ki találkozási pontnak. Nem telt el úgy hét, hogy ne futottak volna össze, és bár rövid ideig lehettek együtt, nehogy lelepleződjenek, mély és különleges kapcsolat alakult ki közöttük találkozóik során. Legjobb barátok lettek, és Alice gondolatait csak a fiú és a következő alkalom töltötte ki. Ez tartotta benne a lelket, ez adott neki erőt. Ha édesapja leszidta, vagy a testvérei gorombáskodtak vele, Lüdvic mosolygós arca jelent meg előtte. A világot jelentette számára, és mindenkinél jobban szerette. Ugyan voltak neki pajtásai, akikkel együtt játszott, de velük nem érezte azt, amit Lüdvicnél – a feltétel nélküli szeretetet és törődést.

Ám egy nap Lüdvic nem jelzett vissza. Alice nem ijedt meg – megesett már többször is, hogy elkerülték egymást, mégis rossz érzés kerítette hatalmába. Mindennap, naponta többször is jelzett neki, de nem kapott választ. Kezdett egyre inkább kétségbeesni, és nem értette, Lüdvic miért nem felel. Talán megbántotta valamivel és haragszik rá? De hát nem tett vagy mondott neki semmi bántót! Vagy bajba került…? Erre gondolni sem akart…

Alice nap mint nap bámult kifelé az ablakon Lüdvic jelzésére várva, ám hiába. Hetek, hónapok, évek teltek el, de csak a nyakában függő medál - amit soha, egy pillanatra sem vett le - tanúskodott arról, hogy egykoron ismerték egymást. 

Következő fejezet

Szössz

Na, elkezdtem újraírni, eddig ennyi van belőle :) Még nem nézte át lektorom meg semmi, szóval ez még a nyers változat, de gondoltam, megmutatom nektek. Mit szóltok? Persze nem igazán lehet megítélni ebből a kis rövidke részletből, hogy mennyit fejlődtem, de szerintetek fejlődtem?

Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány, akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…? Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg alakja.

Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott, kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.

Hirtelen felindulásból szélesre tárta az ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak. Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül csinálta, ám nem kapott választ.

Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége, mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De most nem ő volt a soros.

Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn, és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult. Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.

Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte, összehozza őket a sors.  

Márványváros kis városka volt, ám az azt körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltévedt; sokkal inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben látták őt utoljára. Azaz itt.

Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent, és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?

- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert, egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi barnával keveredve. De Lüdvické teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül lenyűgözte.

- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.

- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem varázsoltak. De a kastélyban élek.

- Ó…! De… ezt nem értem. – ráncolta össze Alice a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!

- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú, majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic J. Ambrose.

- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J” a nevedben?

- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját. 

- Akkor Vicknek foglak szólítani! Hívhatlak Vicknek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.

- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked megengedem.

- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! – húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.

- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.

- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicket, de nem merte. Még sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.

- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson! – kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.

- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.

- De miért bántanak?

- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve azok, akiket máshová nem fogadtak be.

Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.

- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.

Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.

- Tudod! Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király… - kezdett bele Alice a kis versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól, hogy elveszik tőle.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét.

- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. – Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.

- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.

Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető hangon belekezdett a versbe:

 - Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király,

ki megnyert sok harcot, és nem ismerte a kudarcot.

Palotájának messzi földről csodájára jártak,

ám szívét elemésztette a bánat.

Elrabolták egy szem lányát az éj leple alatt

kit tiszta szívéből szeretett, és most egyedül maradt.

„Királyságom fele és a lányom keze jár annak, aki megtalálja!”

- szólt imígyen, és bezárkózott a palotájába.

Rá egy hétre egy nemes ifjú jelent meg nála,

aki egy csillogó maszkot nyújtott át neki,

aminek nincsen párja. „Köszönöm az ajándékot, de mit

kezdhetnék vele? Nekem a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Ez nem akármilyen maszk, és fájó szívvel válok meg tőle,

de nincs szükségem többé rá, így átruházom önre.”

„Miben rejlik a titka, és miért nincsen párja?”

„Húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és tiszta szívéből kívánta:

„Reggelre kerüljön meg lelkemnek virága.”

Mikor másnap kinyitotta a szemét, lánya ott állt előtte

nagy volt a vigadalom, és a király a szavát nem szegte.

Királysága felét és a lánya kezét az ifjúnak adta,

kit örökre lekötelezett a nagy hála.

Sokáig éltek, boldogan, békében,

és mindhalálig megőrizték a titkot a szívükben.